Csurgai Horváth József, Hudi József, Kovács Eleonóra: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc forrásai - Források Székesfehérvár történetéből I. (Székesfehérvár, 1998)

I. A polgári fejlődés évtizedei

I. A polgári fejlődés évtizedei Székesfehérvár 1848-ban közel 22 000 lakosával - a korabeli statisztikai felfogás szerint - lélekszámát tekintve Magyarország közepes nagyságú, gazdasági fejlettségét tekintve pedig az elsőrendű városok közé tartozott. Sokféle városi funkciót töltött be: piacközpontja volt a mezőföldi térségnek, igazgatási és kulturális központja Fejér vármegyének és az 1777-ben megszervezett fehérvári egyházmegyének is, de garnizonvárosként, királyi hivatalok (harmincad-, hadfogadó- és postahivatal) székhelyeként is messze földön ismerték. Újkori arculatát a török megszállás, majd 1688. évi visszafoglalása után a Habsburg birodalmi várospolitika alakította ki. Az 1703-ban szabad királyi rangját visszanyerő városba főként német és magyar telepesek jöttek a török korból itt maradt szerb lakosság mellé, de a város életét irányító testületekbe tulajdonképpen a katolikusok (kisebbrészt görögkeletiek) kerülhettek be. Az egyes népcsoportok rendi elkülönülése a város topográfiájában is tetten érhető, hiszen más-más városrészben laktak a szerbek (Palotai-, vagy Rácváros), a német és magyar polgárok (főként Belváros) és a paraszti népesség (Palotaváros, Tóváros, Felsőváros). A város jogállását 1848-ig a szabad királyi városi privilégiumlevél, a Diploma Leopoldinum határozta meg. A városi polgárok közössége nemesi jogokat élvezett: földtulajdonnal rendelkezett, gyakorolta a földesúri és kisebb királyi haszonvételi jogokat; maga választotta tisztségviselőit, plébánosait (kegyúri jog); a polgárok harmincadvám mentességet kaptak, ami megkönnyítette bel- és külkereskedelmi tevékenységüket. A városi bíróság pallosjogot (jus gladii) gyakorolt, s halálos ítéleteket hozhatott, melyeket fogadott hóhér hajtott végre. Az önkormányzati testületekben a városi polgárjogot nyertek kaptak képviseletet. 1790-ben a város 11 786 főnyi lakosságából 398 fő, 1828-ban a mintegy 20 ezer fős lakosságból 930-an rendelkeztek polgárjoggal. A polgárjoggal nem bíróknak két csoportját különböztették meg: a letelepedési engedélyt szerzett lakosokat, akik idővel polgárrá válhattak, s a paraszti állapotú zselléreket. A városban lakó nemesek, a vármegye hatósága alá tartoztak, s az 1831 után - a város tiltakozása ellenére saját szervezetbe (községbe) tömörültek. Ügyeiket 2 hadnagy intézte. A nemesek közül csak azok szerezhettek polgárjogot, akik vállalták a polgári terheket. A városigazgatást, jogszolgáltatást és statútumalkotást az önkormányzati testületek gyakorolták. A közigazgatási-bíráskodási hatalom a főbíró, majd 1787-től a polgármester vezette 12 tagú belső tanács kezében összpontosult. A tanács döntött a polgárok felvételéről. A XVIII. században legtöbbször a jegyző és a bíró képviselte a várost a magyar rendi országgyűlésen is. A növekvő számú polgárság az 1710-es évektől közvetett módon, két további testület révén tudta érvényesíteni érdekeit. A 12 tagú, szószóló vezette külső tanács révén, amely a belső tanács tanácsadó szerveként működött, valamint a 100, majd 60 tagú úgynevezett választott polgárság testülete révén, amely a tisztújításokon vett részt, s képviselte a polgárságot. A külső tanács megszűntével a XIX. századra a polgárság egyedüli képviselőjévé a választott polgárság intézménye vált. A tanács végzéseit a szakhivatalok (jegyzői, ügyészi, kamarási, adószedői, kapitányi, fertálymesteri, vásárbírói, orvosi, telekkönyvi hivatal) alkalmazottai hajtották végre, a