Csurgai Horváth József, Hudi József, Kovács Eleonóra: Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc forrásai - Források Székesfehérvár történetéből I. (Székesfehérvár, 1998)

III. A polgári berendezkedés kialakítása

III. A polgári berendezkedés kialakítása Székesfehérváron az első népképviseleti alapon szervezett önkormányzati választásokra az utolsó rendi országgyűlés törvényeinek szentesítése után indultak meg az előkészületek. A választójogot és az új közigazgatási felépítést „A szabad királyi városokról" szóló, 1848. évi XXIII. törvénycikk szabályozta. A törvény már megjelenése előtt március hónapban is nagy vitát váltott ki. A március 17-én tartott városi népgyűlésen hozott határozat utasította a város két követét, Haáder Pál főbírót és König Józsefet, hogy a városi törvényjavaslatból: „különösen az idegen szagú bürocratiának haszontalan és alkotmány-ellenes királyi főpolgármester eszméjét gyökeresen és tökéletesen a javaslatból kiirtani minden módon igyekezzenek". Ebből is kitűnik, hogy a város közvéleményét megmozgatta a korszakos átalakulást eredményező törvénytervezetek országgyűlési vitája. A politikai jogokért való küzdelem már az 1830-as években egyre erőteljesebben nyilvánult meg, egyrészt az országgyűlési követválasztás, másrészt a városi politikai hatalom megosztása tekintetében. Ez utóbbiról itt csupán annyit jegyzünk meg, hogy a város egyik vezető testülete, (a választópolgárokat tömörítő 60 tagú testület) folytatott küzdelmet a tanács befolyásának csökkentésére. A XVIII. század utolsó évtizedében a tisztújításokon többször sérelem érte a választópolgárok jogait, egyes hivatalok vezetőit a belső tanács nevezte ki. E jogokat azonban a XIX. század 30-as éveiben más részről is támadták. Boros Imre városkapitány jelentette ki, hogy a választópolgárságot nem ismeri el a polgárok képviselőjének. A vita Székesfehérvár új gazdálkodási rendjének bevezetése kapcsán alakult ki. Boros Imre szerint a birtokosok véleménye nélkül nem lett volna szabad dönteni. A tanács azonban a birtokosok voksolását nem merte kezdeményezni, hiszen „a democrátiát oly messze terjesztené, hogy annak következményeit magára vállalni nem meri." A választás joga tehát a feudális korszakban nem volt a város polgárainak politikai joga, azt helyettük testületek gyakorolták; mindenekelőtt a 100, később 60 tagú választópolgárság. Korábban a külső tanács is jelentőséggel bírt, amely a belső tanács tanácsadó szerveként, egyes esztendőkben a tisztújításokon jutott szerephez. A törvényi szabályozás szerint választójoga azoknak a 20. életévüket betöltött férfiaknak volt, akik 700 pengő forint értékű ingatlannal, vagy mint kereskedők, kézművesek üzlettel, illetőleg műhellyel rendelkeztek, s legalább egy segéddel dolgoztak. Az értelmiségiek esetében 60 pengő forint házbér fizetéséhez, egyéb esetekben két évi letelepedéshez és 400 forint jövedelemhez kötötték a választó-jogosultságot. Az 1848 előtti polgárjog ekkor is kiváltságot jelentett, hiszen velejárója volt a választójog akkor is, ha a polgár a törvényben szabályozott vagyoni követelményeknek nem felelt meg. A feudális korszak gyakorlatától eltérően a felső kormányszervek nem küldtek királyi biztost a tisztújítás levezetésére, ellenőrzésére. 1848. április 20-án az úgynevezett „közös ülésen" - ezen a városi tisztikar, a tanácsnokok és a választópolgárság testülete vett részt - választották meg a tisztújítás elnökévé ifjabb gróf Batthyány Istvánt. A választók összeírására, a népszámlálásokon követett gyakorlat szerint 9 kerületi összeíró bizottságot hoztak létre. A hattagú bizottságok elnökei a tanácsnokok lettek, akik mellé a kerületeket felügyelő negyedmestereket (fertálymestereket) delegálták.