Lélek és Élet, 1991 (1-3. szám)
1991-06-01
KERESZTÉNY IRODALOM ÉS MŰVÉSZET Emlékezzünk Wemer Werner Alajosra, mint karmesterre, a „Schola Cantorum Sabariensis” alapítójára, meggyőződésétől, hitétől függetlenül mindenki elismeréssel emlékezhet. A Vas Népe nemrégiben mutatta be őt a Németh János kanonok úr által évtizedek óta gyűjtött és kiállított anyag alapján. Az újság nagy tisztelettel és elismeréssel írt róla, mondanivalóját képekkel illusztrálva. Gyermekkorom óta sokszor és sokat hallottam Wemer Alajosról. Ha az utcán megláttam törékeny, magas alakját, akkoriban szokatlanul hosszú hajával, tisztelettel néztem rá. Tudtam, hogy kiváló muzsikus, városunk közismert, híres karmestere, a Schola alapítója. Láttam és hallottam a piros ruhás fiúkat, a Schola tagjait és sajnáltam, hogy én leány vagyok. A személyes élményt, a feledhetetlent 1978-ban kaptam tőle. Életének utolsó tavaszán még lelkigyakorlatokat vezetett, többek között Szombathelyen, a Kálvária templomban. A hangszalag megőrizte szavait, amelyek ugyanúgy a lélek legmélyére hatoltak, mint a zene, kórusának produkciói. Ez azonban még több volt: egy szenvedéstől szentté érett lélek érintése, varázsa! A lelkigyakorlat mottója: „Hiszem az örök életet!” Bár úgy tudnánk hinni és várni mi is a másik világot, mint ő! Elmélkedéseiből rendkívüli műveltség, sok személyes élmény és az életszentség magasára érkezett ember hite, reménye, könnyes szeretete sugárzott. Gyakran idézte a szentatyákat, főleg Szent Ágostont, úgy, ahogyan intelmeiket ma kell értelmezni és megélni. A hit elleni 3 nagy kísértőnek az erőszakot, az Egyház belső bajait és a jólétet nevezte meg. A kiváló muzsikus saját életében megvalósította azt a tanítást, amelyet a Schola 10 éves jubileumán dalosainak ajánlott: „Énekünk legyen Jákob-lajtorja, melyen a földi, verejtékes, könnyes, véres siralomvölgyből a szép, tiszta magasokba jutunk.” így emlékezzünk rá! Wemer Alajos 1905. július 14-én született Ujkécskén. A teológiát a szombathelyi főiskolán kezdte, majd Budapesten folytatta. 1928-ban szentelték pappá. 1930-ban a teológia, majd 1931-ben a gregorián zene doktorává avatják Rómában. Zenei tanulmányait 1933-ban a „Maestro di musica Sacra”, a legmagasabb cím elnyerésével fejezte be. Anyanyelvén kívül négy nyelven tanult meg beszélni. Ilyen felkészültséggel, ilyen tömött tarisznyával kezdte meg Szombathelyen a székesegyház kórusának megszervezését. A kórus művészi teljesítményét, sikereit nem célom felsorolni. Ehelyett inkább Wemer Alajosnak a szent zenéről vallott felfogását szeretném felidézni. Az 1936-ban Szombathelyen kiadott „Éneklő Egyház” című könyvében írja: „Nagy különbség van az egyházi és a világi zene között. Mind a kettő zeneművészet, és így mindkettőre ugyanazok a technikai szabályok érvényesek; de az egyházi zenénél ehhez hozzájárni egy új karakter, egy új követelmény: a szentség. Az egyházi zenének is meg kell felelnie a zeneművészet szabályainak, de ezenkívül szentnek is kell lennie.” A technikai szabályok megvalósítása érdekében nagy gondot fordított a hangképzésre, és a legkisebbeket is megtanította a kottaolvasásra. Atyai szeretettel, nagy türelemmel. A kórus 10 éves jubileumi hangversenyén már utóda, Radványi Mihály vezényelt az új, szőllősi Jézus Szíve templomban. A Vasvármegye 1944. május 7-i száma megörökítette a kórushoz intézett búcsúszavait. Ádám jövőbe látó, gyötrelmes álmára hivatkozott. Ő is érezte a reá váró megpróbáltatásokat. „A pislogó szent lángot semmi áron és semmikor se engedjétek kialudni.” Az egyházak ellen indított hajsza idején a legkiválóbb pásztorokat célozták meg, hogy a nyáj szétszaladjon. A pokol bugyrait megtört egészséggel, de töretlen lélekkel járta végig. Amit az első századok keresztény mártírjainak lelkületéről írt, hogy „...himnuszokat és zsoltárokat énekelve mentek a vadállatok elé” - feltehetően ő is átélte. Azt hiszem, nem emlékezhetünk rá méltóbban, mint ha idézzük leírt gondolatait! „A zeneművészet és minden más művészet nem öncél. Az egyházi művészetek sincsenek önmagukért, hanem termé-Alajosra! szetfeletti célt szolgálnak, célirányos művészetek. Az egyházi zenének is kettős célja van: Isten dicsősége és a lelkek üdvössége.” „Az első hat században az egyházi ének termett, mint a vadrózsa a természet ölén, s magába szívta az őskereszténység fiatalos tüzét, illatos áhítatát, kemény ellenálló erejét.” „A századok folyamán, valahányszor szüksége volt áz egyháznak evangéliumi emberekre, akik az evangéliumot ismét mosolygósán tudják hirdetni és megszerettetni, akkor az Úr mindig énekes szenteket támasztott, mint Assisi Szent Ferenc, Néri Szent Fülöp, Don Bosco.” „Ahol a Szentírás a mennyei dicsőségbe és boldogságba enged bepillantani, ott mindig ének és zene hangja üti meg fülünket. Az összes művészetek között az éneknek van biztosítva szerep az örökkévalóságban, míg a többi művészetek a földi élettel befejezik feladatukat.” Wagner Richardnak a művészetek egységéről szóló elméletével kapcsolatban ezt írja: „Mégis egyetlen egy valóságos, hatalmas „Gesamt-Kunstwerk” létezik: az emberi élet, ha az egész teljességében, minden történésével, viszonylatával és mozzanatával be van állítva egy végső és vezérlő gondolatra: az örök életre.” Reméljük, hogy ezt az örök életet Isten kegyelméből el is nyerte: 1978. november 8-án bekövetkezett halálakor. A halála után írt egyházmegyei nekrológban az alábbiakat olvashatjuk róla: „Wemer Alajos nemcsak nagy zenész, hanem buzgó pap és kiváló lelkipásztor is volt. A gyóntatástól soha nem sajnálta idejét, lelkigyakorlatok tartására mindig szívesen vállalkozott. Kiváló volt a jótékonykodásban is. Énekesei beloptak olykor fehérneműt a szekrényébe. De ez csak addig maradt ott, amíg nem találkozott olyannal, aki arra jobban rászorult. Nagy lélekkel viselte szenvedésének, megaláztatásainak keresztjét is. Aranymiséje alkalmával ez a vallomás buzgott elő leikéből: „Ötévi szenvedésemet nem adnám oda ötévi római tartózkodásomért.” Bármennyire szerény volt is, nagy lelke messzire kisugárzott. Innen volt az, hogy a bíboros érsek végezte a gyászszertartást, hat püspök, több száz pap, több ezer hívő jelent meg temetésén a Farkasréti temetőben, s a sírásó másnap azt vallotta, hogy ilyen temetést még nem látott: gyászolók tömege maradt a sírnál este 8 óráig, énekeltek, gyertyákat gyújtottak, imádkoztak érte. Lángoló tüzes szelleme, megragadó személyiségének varázsa halála után is él tanítványai, barátai, lelkigyermekei, tisztelői szívében. Simonné Pável Judit 1991. JÚNIUS 7 LÉLEK ÉS ÉLET
