Lélek és Élet, 1991 (1-3. szám)
1991-06-01
VÁRJUK A PÁPÁT A bölcs „lelkipásztor” Nem tudni, hogy ki és mikor röppentette fel XXm. János pápáról a kedves jelzőt: „a világ plébánosa”. Ezt elsősorban közvetlen modorára, mesterkéletlen kedvességére értették. De tulajdonképpen a lényegre tapintottak rá: a pápa a világ fő lelkipásztora, Krisztustól kapott küldetése alapján. A pápa választja ki a püspököt és küldi a hívekhez, a püspök pedig megbízatást ad a lelkipásztoroknak, hogy az ő nevében menjenek a hívekhez, és felelősséggel gondozzák őket. A katolikus egyházban nincsenek mostoha és árva hívek. Mindenkinek van lelkipásztora; nem is egy? Amikor a szentatya útra kel, lelkipásztori feladatainak akar eleget tenni. Még egy falusi plébános dolga sem egyszerű. Különféle emberekkel találkozik. Sokszor az egyháztól távolállókkal, vagy olyanokkal, akik egyenesen ellenségesen viselkednek vele szemben. Micsoda emberfeletti feladat a „világ plébánosának”, hogy a legkülönbözőbb gondolkodású és kultúrájú emberekkel találkozzék. Vannak exotikus emberek és különcök. Mindezeket természetesnek tartja. Arra biztat, hogy őrizzék meg különbözőségüket. Kanadában 1984-ben, majd Peruban világosan mondja: „Védjétek meg erdőiteket és földeiteket, kultúrátokat, amit jogosan birtokoltok, anélkül, hogy megtagadnátok, hogy ugyanannak az egy Istennek gyemtekei vagyunk. Vessétek meg az erőszakot, a bosszút és a gyűlöletet. Értékeljétek azokat az embereket, akik mint Isten gyermekei, ugyanannak az egyháznak tagjai, mint testvér a testvérrel élnek” (1985. febr. 5.). „Az egyház Krisztust, hozza és nem más népek kultúráját akarja rátok erőszakolni” (Benin 1982). A buzgó lelkipásztornak az egyik tulajdonsága, hogy meglátogatja az embereket, hívei közé megy. Állandó problémája a pápai utaknak a programok megkésése. Minden emberrel természetesen lehetetlen szót váltani. De mégis sokan úgy gondolják, legalább én szólok hozzá egy szót, én érintem meg a kezét. Az anyák karon ülő gyermekeik számára kérik az áldást. A fiatalok futva követik a pápai gépkocsit, mintegy élő kordont alkotva. Kezek ezrei nyúlnak a pápa felé. Elmondhatatlan az öröme annak, akinek sikerül megérintenie kezét vagy reverendáját. Hová el nem megy a Szentatya? Meglátogatja a bronxi nyomornegyed düledező házainak színesbőrű lakóit (1979), Limában a kartonpapír és bádogházak lakóit (1985). Kinshassában egy lepratelepet látogat meg, megölelve a betegeket. Brazília főváros mellett a pusztában egy börtön van, a pokol filiájának becézik. „Minden ember az Isten gondolata, a jóra van teremtve. Kell hogy fájdalmat érezzétek a rossz felett” (1980). Találkozik parasztokkal, munkásokkal szerzetesekkel és tudósokkal. „A gyengék közt gyengévé lettem, hogy megnyerjem a gyengéket. Mindenkinek mindene lettem, hogy megmentsek mindenkit” (Kor 9,22). Az igazi lelkipásztor meghallgatja híveit. Ez sem mindig kellemes dolog. Mindenki a saját problémájának megoldását várja a pápától. Akik másképpen gondolkoznak, itt látják elérkezettnek az időt, hogy gondolataikat kifejtsék. „Ha másokat meg tudnánk érteni, nem mindig a saját dolgainkat hajtogatnánk.” Egyedülálló eset történt San Salvadorban, ahol a baloldali vezetők hideg kimértséggel fogadták. Prédikációja közben bekapcsolják a hangszórókat. Szervezett csoportok kiabálnak bele a pápai beszédbe, „békét akarunk”. Legnagyobb nyugalommal hallgatja végig, majd hangosan megjegyzi: Az egyház az első, aki békét akar. Kolumbiában (1985) egy szegény földnélküli indián kap engedélyt, hogy falujának papja ügyében felszólaljon. Indián nyelven adja elő a történteket, amelyet spanyolra fordítanak. A szöveg hosszabb, mint előre jóváhagyták. Diszkréten leintik. „Nem akarom, hogy megállítsák” - mondja a pápa, de nem elég hangosan, hogy a tömeg hallja. Majd a homilia előtt így szól: „Nem tudom, miért szakították félbe indián testvérünk szavait. Legyetek biztosak, hogy figyelemmel elolvasom, amit leírt számomra”. A lelkipásztor tanítja híveit. Minden országban más problémákra kell feleletet adni. „Mi vagyunk az egyház. Nem kritizálhatjuk, mint egy rajtunk kívül lévőt. Ha szeretjük azt, akihez hasonlít, ha készen vagyunk szolgálatára; vele együtt kell keresnünk, és meg is fogjuk találni egy új élet formáját, és az őszinte párbeszédet. Meg fogjuk találni azt a helyet, ahol mindegyikünk legkönnyebben megfelelhet hivatásának. Felfedezzük, hogy a plébánia az a hely, ahol egy testet alkotunk különböző műveltségű és korosztályú testvéreinkkel és nővéreinkkel. Az egyházzal szolgáljuk az emberek ügyét. Nem félünk, hogy hitet tegyünk, azt megvalljuk, mondjuk és kikiáltsuk. Különben ez a közömbös világ hogyan ismerhetné meg Krisztust?” „Ne hagyjátok, hogy a fiatal nemzedék elbizonytalanodjék vallási tudatlansága miatt. Családjaitok, környezetetek mutassák meg szilárd meggyőződésteket. A meggyőződéssel legyen harmóniában cselekvésiek” (Lourdes 1983). Néha a pápa beszédei hosszúra húzódtak, amire utalt, hogy nem ő egyedül a hibás ebben, hanem a résztvevők ünneplése és tapsa. A pásztor együtt imádkozik híveivel. A közös imádság és éneklés lényeges. Ez kovácsolja össze a híveket. Keresztény életünk központja a szentmise. A pápával ünnepelt mise - érthetően - hosszúra nyúlik, de megéri! Mint az öreg falusiak tartották, egy újmise megér egy cipőtalpat. Caracasban a sok ezer kiáltozó közül egy férfi odakiáltotta: „Te vagy a legnagyszerűbb!” A pápa mosolyogva nézett rá: „Na, ne túlozzunk”. És folytatta beszédét tovább. Brenner József 4 LÉLEK ÉS ÉLET 1991. JÚNIUS
