Gál József: Schola Cantorum Sabariensis (Szombathely, 1996)
WERNER ALAJOS ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA - Munkássága - Szakirodalmi tevékenysége
SZAKIRODALMI TEVÉKENYSÉGE huzamokban és a kultúrfilozófus bátor, szókimondó kritikájával.” Heintz Fülöp az egyértelmű ünneplés mellett - igaz szerényen - hiányérzetét is megfogalmazza a kor helyi irodalmi folyóiratában, az írott Kőben.6 „Az énekló' egyház megírásával elméleti vonatkozásban is megírta és szakszerű és kedves összefoglalásában elmondta mindazt, amit az egyházi zenéről történelmi, esztétikai és liturgiái szempontból el lehet mondani. Nem túlozzuk el tehát a könyv jelentőségét, amikor megjelenését az újabb kori egyházzenei mozgalom egyik legjelentősebb történelmi dátumának és fegyvertényének fogjuk fel... Ebben a könyvben, melyet nyugodtan tekinthetünk a mai magyar katolikus egyházzenei törekvések és feladatok kiskátéjának az előbb felsorolt gyönyörű elvi keretek között a legfontosabb tartalom van egybesűrítve.” Az említett hiányérzetet Heintz Fülöp ekként fogalmazza meg: elmélyültebb választ kellett volna adni arra a kérdésre, hogy végül is mi az egyházi zene rendeltetése, lényege. Azaz „szerves, öncélú folyamat-e, vagy pedig csak másodlagos, kísérő, díszítő jelenség?” A kritikus szerint Werner válasza nem egyértelmű. Ismertetést közöl a műről a Magyar Kórus is dr. Panthol Mártontól.7 Panthol szerint Werner könyvének meghatározó a közvélemény formáló szerepe. Elsőként jelent meg - írja a recenzens - összefoglaló és értelmező munka X. Pius Motu propriójáról. „Ebben megkapjuk... a musica sacra történetét, esztétikai méltatását, az egyház előírásait és azokat a gyakorlati útbaigazításokat, melyek az egészséges egyházzenei közvélemény kialakításához szükségesek. Az egységes és átfogó kép mellett a műnek külön értéke a szakszerűség és a népszerűsítés szerencsés találkozása. Az egyházzenei tudomány summáját oly világos, könnyed stílusban tárja elénk, hogy azt élvezettel olvassa az is, aki nem szakember.” Harmat Artúr értékelése:8 „...a magyar egyházi zene síkján még sok az ugar, hogy kórusainkon még igen sok a tennivaló, sok mulasztást, tudatlanságot, előítéletet kell ezek ellenkezőjével pótolnunk. Ez óriási munka - harc a múlt ellen... Werner Alajos könyvével ezen a fronton jelentkezik. Oda áll, ahol a leggyöngébbek vagyunk... Ez a fegyver és ez az erő az ő kezében: a törvény. Ennek ismertetésével foglalkozik Werner. A törvény pontos, szabatos magyarra ültetése mellett nagy értékűek azok a bőséges magyarázatai, melyeket minden egyes paragrafushoz fűz. Ezekkel aztán egészen úttörő a magyar liturgikus zeneirodalomban. Sőt, igen sok esetben a legelterjedtebb és legalaposabb német törvénymagyarázókon is túltesz praktikusságban, világos megítélésében és sokoldalúságában. Nagy értékűek történelmi fejtegetései, melyeknek nem egy adata magyar nyelven Werner fogalmazásában lát első ízben napvilágot. Nyílt kérdés, hogy nem vált volna-e munkája még praktikusabbá, ha az egyházzenei törvénykönyvön és részletes magyarázaton kívül a musica sacra története egy külön részben kapott volna helyet, ... ezt nem mint kritikát, hanem csak mint lehetőséget említjük... Werner szuverén ura tárgyának. E tekintetben alig bírálható. Fogalmazása gördülékenyen szép, szabatosan jó és ízesen magyar. Külön dicséretet érdemel azokért a liberális és mégis korrekt fejezeteiért, amelyekkel a mi félretaposott egyházzenei gyakorlatunk és a törvény betűje között keres és talál áthidalást (magyar éneklés nagymisén, nők a kóruson, hangszeres egyházi zene stb.). Az éneklő egyháznak nemcsak azért örülünk, mert ilyen könyvünk még nincs, vagy mert ilyen könyvre szükségünk van, hanem mert minden tekintetben kitűnő könyv.” 30
