Gál József: Schola Cantorum Sabariensis (Szombathely, 1996)
WERNER EMLÉKEZETE
WERNER EMLEKEZETE „Ha az ember vele beszél, az olyan, mint egy lelki tükör.” Rengeteget dolgozott, de mindig volt ideje másokra. Ha otthon volt, a ház ajtaját sohasem zárta be. Élete egyetlen, folyamatos szolgálat volt. Öt év Rómában, öt év a börtönben. Rómát nagyon szerette. Olaszországról, Rómáról mindig csak különös ragyogással tudott beszélni. De ó a szenvedésekért is hálát adott Istennek. Sőt, ahogyan egyszer mondta: az öt év börtönt nem cserélte volna el az öt, Rómában eltöltött boldog évre. Az egyik aranymiséjén, amelyet Máriaremetén, külön a tanítványoknak tartott (úgy emlékszem ugyanis, hogy három aranymisét mondott különböző helyeken - egyet a családnak, egyet a tanítványoknak és még egy harmadikat) a szentbeszédben említette, hogy fiatal pap korában, mintegy ötven évvel ezelőtt, amikor először utazott Rómába, a vonat a nyílt pályán hirtelen megállt. Ó, mint fiatal ember, leugrott a vonatról és előreszaladt, hogy megnézze, mi történt. Idézet a szentbeszédből: „... és ott láttam, hogy a vonat elgázolt egy embert. Odatérdeltem és fóloldoztam. S azóta is minden héten megemlékezem erről az emberről.” Aztán jött a betegség, kivizsgálások, kórház. (Már az „aranymisés” időszakban nagy fájdalmai voltak. Sokszor alig tudott állni az oltárnál.) Egyszer, vizsgálatra várakozva ültünk egy kórház folyosóján, amikor hirtelen megfogta a térdét és masszírozni kezdte. Nagyon fáj? - kérdeztem. - Az a dolga, hogy fájjon - mondta mosolyogva. Már kórházban volt (Budakeszi, Szanatórium), amikor tragikus hirtelenséggel, szinte néhány nappal a megválasztása után elhunyt I. János Pál pápa. Ezzel kapcsolatos kérdésemre csak annyit mondott: „Az Úristennek más a terve.” Amikor megválasztották II. János Pál pápát, nagyon örült. Többször mondta azonban: „Szegény pápa. Nehéz idők következnek.” A pápa számára, vagy általában? - kérdeztem. - Mindkettő - válaszolta. Azokban a napokban Sz. Richter hangversenyt adott a Zeneakadémián. Amikor megtudtam, hogy Werner atya még sohasem hallotta őt, azt mondtam, jöjjön el, hallgassuk meg együtt. Vinném, hoznám őt autóval, könnyen megoldható lenne a dolog. Hosszú ideig ellenállt, mondván: ha máshová nem tudok elmenni, akkor ide sem megyek. Végül, mégis sikerült őt rávennem. Eljött. Vittem, hoztam. A hangverseny után megkérdeztem: érdemes volt eljönni? - Amikor elkezdte a hangversenyt - mondta - az olyan gyönyörű volt, hogy majdnem elsírtam magam. (A hangverseny Schubert A-dúr szonátájával — Opus posth. 120 - D 664 kezdődött.) Úgy tudom, haláláig ez volt az utolsó alkalom, hogy elhagyta a kórházat. Dr. Okos Gizella, aki iránt Werner atya nagy bizalommal volt, és aki nagy szeretettel intézte a háttérből irányítva az atya vizsgálatait, gyógykezelését (áldja meg érte az Isten!), egyik este telefonált és közölte, hogy az atyát magához szólította a Teremtő. Megkért, hogy hozzam el Remetéről a reverendáját, amiben majd eltemetik. Kimentem hát Remetére. Amint beléptem a parkba, a torkom összeszorult. És milyen különös, hogy az a valami, ami kiáradt az atyából, amitől az ember lelke ujjongani kezd, az ott volt Remetén, a fák lombjai között. Elmentem a kis házhoz, ahol lakott és ahol akkor két nővére tartózkodott. Nekik én vittem a „hírt”. Magamhoz vettem a reverendát és tudtam, hogy abban egy szentet fognak eltemetni. Mindannyian, akik szerettük és tiszteltük őt, azóta is úgy érezzük, hogy nem érte, de Hozzá kell imádkozni. Még mindig hallom, amit oly sokszor mondott: „Ha gondjaitok, problémáitok vannak, soha nem szabad kétségbeesni. 129
