Gál József: Schola Cantorum Sabariensis (Szombathely, 1996)
A SCHOLA CANTORUM SABARIENSIS TÖRTÉNETE - Állomások
ÁLLOMÁSOK tortanítók voltak. A Scholában folyó képzés kereteit intenzív egyéni és kiscsoportos foglalkozások, szólampróbák, összevont szoprán-alt próbák adták. Szinte minden nap volt valamilyen foglalkozás a mostani Smidt Múzeum emeleti termeiben. Ezeken folyt a hangképzés, az intonációs készség, a kottaolvasás elsajátítása és a művek szólamainak megtanulása. A hangképzés anyagában és módszerében nem volt különösebb »titok«. Sztereotip dallam-modellek (skálamenetek, hangzat-felbontások, táguló és szűküld hangközök stb.) mindennapos gyakorlása mellett változatosságot jelentettek egyes népdalok alkalmas soraiból kialakított gyakorlatok. A »titok« valószínűleg abban állott - ami a legjobb fiúkórusok, így Wiener Sängerknaben nevelési szisztémájában is megfigyelhető - hogy már a kisfiúk képzése során ki kell alakítani az énektechnika azon eszközeit, amelyek alkalmasak arra, hogy a fiúk sajátos, a hasonló korú leányokétól lényegesen eltérő hangi adottságainak kibontakoztatására, így ki kell munkálni a helyes légzés, rezonancia, hangzóformálás, hangszalagizom működés technikáját ugyanúgy, mint a felnőtt énekeseknél. És mindenekelőtt el kell hitetni a pöttömnyi emberkékkel, hogy képesek ugyanolyan teljesítményre, mint a felnőtt férfiak, hiszen a kórusban is ugyanolyan nehézségű szólamot kell énekelniük. A kottaolvasás elsajátítása a relatív szolmizáció segítségével történt (az abszolút rendszerről nem esett szó!) némi eltéréssel az iskolákban és a zeneiskolákban alkalmazott szisztémától. így például a c-dóból indultunk ki (a violinkulcs azt jelenti, hogy a második vonalon van a SZÓ), de azután az előjegyzéseknek megfelelően változtattuk a DÓ helyét. Az Arezzoi Guido-féle hexachordot kezdetben SZI-vel egészítettük ki hétfokúra, majd - mivel ez összetéveszthető volt a SZÓ módosított változatával — a hetedik fokot NI-nek (és nem TI-nek!) neveztük. Különösebb szolfézsanyagot nem használtunk, a Szent vagy Uram népénekein, népdalokon, illetve a kórusművek szólamain tanultuk meg a kottaolvasást a fokozatosság elvét szem előtt tartva. A kiscsoportos (4-5 fős) foglalkozások keretében folyt az egyéni képzés, szólampróbákon az egységes szólamhangzás (először külön csak a »kezdők«, majd az egész szólam együtt), ezután a fiúszólamok együtthangzásának kialakítása. Mindezt az összpróba, a »bácsik«-kal való együtténeklés tetőzte be. A vegyeskar szólamainak együttes zengése óriási élményt jelentett számunkra. Egy hatalmas orgona sípjainak éreztük magunkat, amely a Mester kezének varázslatos érintésére szólal meg. Radvány Mihály széles, hajlékony, egyenletesen »kitöltött« mozdulatokkal vezényelt, amely kiválóan alkalmas volt a polifónia »lélegző« dallamíveinek formálására. De emlékezetem szerint másfajta karaktereket is jól tudott érzékeltetni. Szép, ugyancsak hajlékony tenor hangjával élményszerűen mutatta be a dallamokat. (Később a megfogyatkozott Cecília Kórus tenor szólóit is kénytelen volt vezénylés közben énekelni, sőt nem egyszer magát a szólamot megerősíteni!) Kottaolvasási, »blattolási« készségünk odáig fejlődött, hogy amikor a Cecília Kórus létszámgondokkal küzdött - mivel egyes felnőttek számára már nem volt tanácsos templomi kórusban énekelni - mi segítettünk ki a vasárnapi szolgálatok alkalmával a próbákon való részvétel nélkül. 1948 őszén kezdtem meg tanulmányaimat a zeneiskola hegedű tanszakán. A 4. konzervatóriumi osztálynak megfelelő anyag elvégzése után felvételt nyertem a főiskolára anélkül, hogy szakiskolai tanulmányokat végeztem volna. A győri konzervatóriumban hegedű-szolfézs szakos tanárként szereztem diplomát. De hamarosan - elsősorban visszatérő ínhüvely-gyulladásom miatt - belekóstoltam a kórusvezetés munkájába, így nem jelentett törést számomra visszatérni a Schola táplálta gyermekkori álmaimhoz. A Schola-örökség továbbvitelére való elhivatottság jogosságát akkor éreztem 101
