Vecsey József: Emlékezés Mindszenty bíboros édesanyjára (Szombathely, 2012)
A második fogság
irodaigazgató jó barátja volt a parancsnoknak, aki azonnal utánanézett az ügynek. Kiderült, hogy az öcsémet egy zavaros tartalmú feljelentés miatt vették őrizetbe, közbenjárásunkra azonban felülvizsgálták az ügyet és szabadon engedték, sőt két hét szabadságot is kapott. Mindszenty püspök együtt örült velünk, engem még vacsorára is marasztalt, sőt szállást is intézett nekem. Palotája tele volt kitelepített és lebombázott lakóhelyükről elmenekült emberekkel. Mindszenty püspök egyetlen szobában lakott, amelyhez egy fürdőszoba tartozott. Amikor magunkra maradtunk, elmondta, hogy másnap Budapestre utazik, mert egy püspökkari memorandum megtárgyalására akarják összehivatni a Felsőházat. Az emlékiratot azok a főpásztorok írták alá, akik még nem jutottak szovjet megszállás alá, s abban az értelmetlenné vált háborúból való kilépést ajánlják.3 Nagyon aggódtam, és összefüggéstelenül arról kezdtem beszélni, hogy a nácik elvakultsága miatt egy ilyen lépéstől semmi eredményt sem remélhetünk. Amikor később nyugodtabb lettem, kértem, hogy értékes életét, amelyre a háború után még a mostaninál is nagyobb szüksége lehet a magyar katolicizmusnak, ne tegye ki most, a háború végén a legnagyobb veszélynek. Mindszenty ismert engem, és tudta, hogy ezt nem hízelgésképpen mondom. Válasza azonban mindössze ennyi volt: „A magyar püspöknek azonban nemcsak Egyházáért, hanem hazájáért is életét kell adnia, ha a körülmények azt megkövetelik tőle!" Másnap elutazott Budapestre. Az egyik udvari papjával kísértük ki az állomásra. Búcsúzáskor arra gondoltam, hogy az volt életem utolsó találkozása Mindszenty Józseffel. A Felsőházat a nagy zűrzavarban már nem lehetett összehívni. A püspökkari emlékiratot Mindszenty személyesen adta 68 —1
