Vecsey József: Emlékezés Mindszenty bíboros édesanyjára (Szombathely, 2012)

Az édesanya öröme

ilyen helytállásra szoktatta a papjait is. 1940-ben rendkívül kemény telünk volt. Több napon át megállás nélkül esett a hó. A városban is elakadt a forgalom, nekem pedig éppen Szenterzsébethegyre kellett mennem hittanórát tartani és egy egyházközségi gyűlést levezetni. Már korán reggel elkészültem, és vártam a plébániai fogatot, de csak a kocsis jelentkezett. Azt mondta, nem mer elindulni, mert biztos abban, hogy a hófödte hegyi utakon lovas kocsival nem tudunk a faluig elmenni. Megkért, hogy ezt jelentsem Mindszenty plébános úrnak is. Mindszenty plébános meghallgatott, aztán kinézett az ablakon, és anélkül, hogy parancsot adott volna, így szólt:- Az idő valóban keménynek látszik, de éppen ilyen helyzetben született a mondás, hogy az utas mehet.

Elindultunk. Nagy nehezen elértünk a hegy aljáig. Ott a kocsis valóban nem találta meg a kocsiutat, mivel a háromnapos viharban a szél befújta hóval, és a gyalogúinak se leltük nyomát. A kocsis bekötötte a lovakat egy ismerőse istállójába, nekem pedig átadta nagy, erősen kitaposott csizmáját, hogy abban menjek tovább a falu felé. Csak a tanítót találtam az iskolában. Egyetlen tanuló sem érkezett a hittanórára, és egyetlen egyházközségi képviselőtestületi tag sem jelentkezett. Délig vártam, majd felkerestem otthonában a világi elnököt. Amikor a meleg kályha mellől előbújt és meglátott, összecsapta a kezét:- Talán gyűlést akar tartani ebben az ítéletidőben, káplán úr?

Délután több órás késéssel értem haza. Mindszenty plébános, aki egész délután figyeltette érkezésemet, azonnal átjött a szobámba, forró teát hozatott, leült, és kért, hogy számoljak be az útról. Mielőtt távozott, komoly hangon, de azért mosolyogva, mintha megelégedését akarná kifejezni, megjegyezte:

— 43