Káté a lelkipásztorok számára a trienti zsinat határozatából (Szombathely, 1892)
NEGYEDIK RÉSZ. I. Fej. Az imáról s főkép annak szükségességéről - XIV. Fej. Az ötödik kérésről
504 XTII. Mivel a bűnös magától képtelen eleget tenni, hogyan lehet a vétek által okozott tartozásért eleget tenni, ? Az Isten irgalmasságához kell tehát folyamodnunk, melynek mivel hasonló igazság felel meg, melyhez Isten igen ragaszkodik, könyörgéssel és a mi Urunk Jézus Krisztus szenvedésének pártfogásával kell élnünk, mely nélkül soha senki bűnei bocsánatát meg nem nyerte, melyből mint forrásból eredt az elégtétel minden ereje és oka. .Mert ama váltságbér, melyet Kisztus Urunk a kereszten lefizetett és velünk a tényleg, vagy szándék szerint fölvett szentségek által közölt, oly nagy értékű, hogy számunkra megnyeri és kieszközli, a mit e kéréssel kérünk, hogy bűneink megbocsáttassanak. XIV. Itt mind a bocsánandó, mind a halálos bűnök elengedéséért és megbocsátásáért imádkozunk. E helyen nemcsak a csekély és bocsánandó bűnök megbocsátását, hanem a súlyos és halálos bűnökét is kérjük: mely kérésnek a bűnök nagysága súlyt nem ad, hanem azt, mint már mondottuk, a tényleg vagy legalább vágygya! felvett penitencziatartás szentségétől nyeri. XF. Nem ugyanazon okból mondjuk: „a mi vétkeinket melyből „a mi kenyerünket“ kérjük. Egészen máskép mondjuk:„vétkeinket“, mint előbb „a mi kenyerünket“ mondottuk. Mert azon kenyér a mienk, mivel Isten kegyelméből adatik nekünk: „a vétkek“ pedig mienk, mivel azok vétsége bennünk van; mert akaratunkból százmaznak és a vétkek természetével nem bírnának, ha szándékosak nem volnának. Mi tehát a vétséget magunknak tulajdonítva és megvallva, Istennek vétkeink kiengesztelésére szükséges kegyességét kérjük. A miben mentegetődzéssel nem élünk, sem az i okot másra nem hárítjuk, mint az első emberek Adám és Éva.1) Magunk Ítéljük meg magunkat, ha szivünkbe szádunk, a próféta ama könyörgését2) használván: „Ne hagyd szivemet gonosz cselekedetekre hajlani, hogy mentegessem bűneimet.“ *) *) Móz. I. K. 3, 12, 13. 2) 140. zsolt. 4.