Káté a lelkipásztorok számára a trienti zsinat határozatából (Szombathely, 1892)
MÁSODIK RÉSZ. I. Fej. A szentségekről általában - V. Fej. A penitencziatartás szentségéről
265 násltan szem előtt tartaniuk. Most térjünk a tömlőiéin harmadik részére, mely elégtételnek neveztetik. LIX. Mit jelent, az elégtétel általában, s mit a gyónás anyagában? Először az elégtétel nevét s jelentését kell kifejteni. .Mert ebből vettek bőséges alkalmat a kath. egyház ellenségei egyenetlenségre s czivakodásra a keresztény nép legnagyobb kárával. Az elégtétel valamely tartozásnak egész lerovása: mert abból, a mi elég, semmi sem hiányzik. Azért, midőn bocsánat-nyerésről van szó, eleget tenni annyit jelent, mint valakinek annyit tenni, a mennyi a fölháborodott léleknek a méltatlanság megtorlására elég lehet. Következőleg az elégtétel nem egyéb, mint a máson elkövetett sérelemnek jóvátevóse. Amely elégtételről pedig itt szó van, az alatt a hittudósok azt értették, mely által az ember elkövetett bűneiért Istennek valamiképp eleget tesz. LX. Hány fokozata van azon elégtételnek, mely a bűnért némi kárpótlást foglal magában ? Minthogy e tekintetben sokféle fokozat lehetséges, innen van, hogy az elégtételt különféle értelemben szokták venni, az első és leghelyesebb az, melynek értelmében bűneink minőségéhez mindazt, a mivel tartozunk, teljesen lefizetjük, habár az Isten a legszigorúbb igazság szerint akar is velünk cselekedni. Ezen elégtétel az, mely Istent kiengesztelte velünk s kegyessé tette és ezt egyedül Krisztus Urunknak köszönjük, ki a keresztfán bűneinkért a váltságbért lefizetvén, az Istennek teljesen eleget tett. Mert semmi teremtett lény sem bírhatott akkora becscsel, hogy bennünket ily nagy tartozástól megszabadíthatott volna, mint sz. János bizonyítja: „0 engesztelő a mi bűneinkért; nemcsak a mieinkért pedig, hanem az egész világéiért.“1) Ez tehát teljes és bőséges, minden ez életben elkövetett bűn nagyságának teljesen és tökéletesen megfelelő elégtétel : melynek erejéből van becse az emberek cselekedeteinek Isten előtt, s nélküle semmi érdemük sem volna. Erre vonatkoznak Dávid szavai is, ki. miután magában elmélkedve felkiáltott : „Mit adb Ján. I. 2, 2.
