Emlékkönyv a szombathelyi r.k. püspöki elemi fiúiskola félévszázados jubileuma alkalmából 1872-1921. (Szombathely, 1921)
19 a tanító ügyességéről a kérdések föltevését és a nyert feleletek kezelését illetőleg. Egy alkalommal az egyik tanítótól azt kérdezte, mit tart az iskola legfőbb ékességének? Ez a szép tágas termet, majd annak felszerelését mondta annak. „Nem az, —- vágott közbe — hanem a gyerek“. Annak örült legjobban, ha az osztály zsúfolásig tömve volt. És csodálatos, soha sem panaszkodott a fülledt levegő, vagy a melegség miatt. Nagy előnyére volt a tanítói karnak a püspök állandó látogatása fegyelmezés szempontjából is. A vétkes tanulók leginkább attól féltek, hogy hibáikról, vétkeikről a látogató püspök bácsi is tudomást fog nyerni, aki könnyekig megtudta hatni a bűnös gyermeket szívhez szóló, feddő szavaival. Egész valójában megrendült a megfeddett nebuló, amikor a főpásztor intelmei közben e szavakat intézte hozzá: „Nem ilyen rossz gyermekeknek építtettem én ezt a szép iskolát! így nem maradhatsz édes fiam sokáig az iskola növendéke !“ Rendkívül szerette a szép összhangzatú éneket; kiváló gonddal tanították tehát már csak az ő kedvéért is a tanítók. Sokszor jelen volt az énektanítási összpróbákon s el-eljött különösen vasárnapokon a tanulók miséjére is, hogy ezeknek szép énekében gyönyörködjék. Szintoly figyelemben részesítette a tornászatot is; gyakran lehetett látni, amint huszárja által kísérve délelőtti 11 óra tájban átjött az iskola udvarán tornászó gyermekeket nézni. A vizsgálatokról rendesen a déli harangszó vetette haza, a délutániakról az alkony, mert egyetlen gyermeket sem akart elereszteni alapos vizsgálat nélkül. Mikor a rendes tárgyak végetértek, a szavalást vette elő. Azokat a százszor meg ezerszer hallott gyermekverseket olyan érdeklődéssel, sőt élvezettel hallgatta végig, hogy elpusztíthatatlan türelméből még a tanító is tanult. Névnapja valóságos ünnep volt a gyermekeknek. Már hetekkel előbb hozzáfogtak kedves egyházi énekei tanulásához s november 5-én kora reggel vitték föl a tanítók a püspöki palota kápolnájába a betanított énekeseket, hogy az általa bemutatott szentmise alatt szép összhangban zengjék el legkedvesebb egyházi énekeit. Majd a palota nagytermében fogadta az örömtől sugárzó arcú gyermeksereget, hol egy fiú s egy leány szokta üdvözölni, miért a szónokokat egy-egy drb. arannyal, a többieket pedig szentképekkel, vagy olvasóval ajándékozta meg. Tanítóit annyira megbecsülte, hogy szinte kereste az alkalmat azok kitüntetésére. Nemcsak asztalánál látta őket szívesen, 2*
