Emlékkönyv a szombathelyi r.k. püspöki elemi fiúiskola félévszázados jubileuma alkalmából 1872-1921. (Szombathely, 1921)
14 ad, kész is leszek, mindenkor. E célra pedig nem tehetek jobbat, sőt nem tehetek mást, mintha iskolát állítok, mely felekezeti jellegénél fogva saját felügyeletem alatt álljon, és ne csupán oktatást adjon a vallásban, hanem a gyermeket annak külső gyakorlásában s az életre való alkalmazásában is vezesse, azt nevelési szempontból is felkarolja, s ekkép a vallásos nevelés előmozdítása által a szülőknek akár önkéntes, akár kénytelen mulasztását is helyrehozza. Ez az, ami a felekezeti iskolát előttem előnyösebbé teszi; ez az, ami által magamat lelkiismeretemben kötelezve éreztem arra, hogy híveim óhajtását, melyet egy felekezeti iskola felállítása iránt kifejeztek, teljesíteni törekedjem. Nem tagadom, kezdetben a vállalat költséges volta megdöbbentett, de az Istenben vetett bizalomból és a szándékunk tisztaságából merített erő fenntartott és visszariadni nem engedett. Hozzá fogtam a nagy munkához, és semmi nehézségtől meg nem ijedve, az ellenem telt feladásokkal nem törődve, részemről senkit nem bántva egész csöndességben, a kézművesek szerszámai által okozott kongásokon kívül minden egyéb zaj nélkül folytattam, és hála légyen a jó Istennek atyai kegyelméért, mellyel megoltalmazott, köszönet székeskáptalanomnak és híveimnek az áldozatokért, melyekkel támogattak, be is végeztem azt. Városunk egy közintézettel gyarapodott, mely talán külalakra nézve sem fogja azt díszteleníteni; de mint közművelődésünk egyik tényezője sem lesz utolsó, föltéve, hogy feladatának derekasan megfelel. A legszebb reménytől áthatva, bízzuk önökre — mondta a jelenlevő tanítóknak — iskolánkat. Ezen iskola oly becses és féltett kincsünk, mint szemeink fénye, legyen az ilyen önök előtt is. . . . Mi örömmel, tárt karokkal fogadjuk önöket körünkbe, és e naptól fogva úgy tekintendjük, mint családunk tagjait. Legyenek meggyőződve, hogy mi, kik önökre oly drága kincseket bízunk, mint a gyermeki ártatlanság és minden jóra fogékony szív, nemcsak azon tiszteletben fogjuk önöket tartani, mely fontos állásuknál fogva megilleti, hanem szeretetünkkel is azon mértékben karoljuk át, melyben azt hivatásuk lelkiismeretes betöltése által kikiérdemlendik. Lépjenek tehát teljes bizalommal s azon meggyőződéssel körünkbe, hogy haza jöttek ; csak önöktől függ, hogy egészen itthon legyenek. Művelt és a közművelődés előmozdítását akaró városunkban senki sem fogja önöktől az elismerést megtagadni, ha azt megérdemlik, még az sem, ki ezen iskola létrejöttét elvből nem kívánta. Most pedig midőn — fejezte be szavait a főpásztor — az
