Balogh Albin: Szent Quirinus (Rákospalota, 1935)

jelentette, melyben az orientális görög és a keltával egybeforrt latin kultúra a Földközi tenger medencéje körül politikailag is összefogta a gazdasági és társadalmi tekintetben egyébként is egységes berendezkedésű népeket.

A birodalom a skóciai sáncoktól Örményországig és Mezopotámiáig, Hercules oszlopaitól vagyis a Gibraltári-szorostól a Vörös tengerig és a Nílus kataraktáiig terjedt és mint provinciákat, tartományokat nemcsak birtokolta, hanem magához hasonította az itt lévő országokat és népeket. Róma világuralma megdönthetetlennek látszott. Különösen azóta, hogy Marcus Aurelius császár (161 —180) hosszú háborúban megtörte a dunai provinciákra zúduló és már-már Rómát fenyegető germán-szarmata áradatot.

De éppen ez a hatalmas erőkifejtés, illetve ennek szüksége döbbentette rá Rómát a dunai provinciák, első sorban Pannónia — a mai Dunántúl fontosságára Róma biztonságát illetőleg. Kitűnt, kézzelfoghatóan érzékelhetővé vált, hogy Pannónia Róma bástyája, hogy Róma sorsa a Duna völgyében dől el.

Még erősebb lett ez a meggyőződés akkor, mikor a III. század közepén (238—271) új roham, a germán gótok vezetésével egész népcsoportok támadása indult a Duna völgyének virágzó provinciái ellen és mindjárt az első roham elfoglalta a Duna-vonal külső bástyáját, a mai Erdélynek megfelelő Dáciát. A barbárok elözönlötték azután a balkáni tartományokat, úgyhogy Rómának ismét minden diplomáciai és katonai erejére szüksége

8