Császár István - Soós Viktor Attila: Magyar Tarzícius. Brenner János élete és vértanúsága 1931-1957 (Szombathely, 2003)

Brenner János prédikációi

ahhoz a ponthoz, ahol egy évet a múlt sírjába temetünk, és egy új házba lépünk, 1957-be. Fülembe csengenek a nagy költő, Ady Endrének sorai:

„Amint nőnek az árnyak, amint fogynak az esték, úgy fáj egyre jobban az eljátszott öregség.”

Valóban rövid az élet, erre figyelmeztet az idő könyörtelen múlása, az évek szakadatlan sorozata, az a tény, hogy 1954-re, 55-öt és 1956-ra 1957-et írunk. EszembejutaZsoltárosnakszava is: az „ember élete olyan, mint a mezők virága. Egy ideig virító, aztán elmúlik, mi pedig elköltözünk.” Istenem, testvérek, hány ember él a pillanat bűvkörében, hány ember keresi a föld múlandó örömeit, még halhatatlan lelke árán is, bárcsak megértenék ezek is Szent Pál szavait: „Nincs maradandó városunk itt, hanem a jövendőt várjuk.” Azt az égi országot, melynek dicsősége meg fog nyilvánulni rajtunk.

Szilveszteri hálaadásunknak, testvéreim, két arca van. Az egyik a visszatekintés, a másik a jövőbe pillantás.

1., Vajon ez az év, amit most bezárok, milyen év volt? Jelenvalóvá lesz még egyszer az ítéleten, amikor az Úr Isten kiteregeti egész életünket. Vajon akkor nem kell-e az 1956-os évben végbevitt tetteim, szavaim és gondolataim miatt szégyenkeznem? Egyszer megöregszünk mindnyájan. Nem kell-e majd akkor keservesen siratnunk Adyval az eljátszott szép öregséget. Higgyétek el, amint beköszönt a csendesebb, érettebb lehiggadtabb öregkor, vele együtt jön a régi bűnök miatti lelkiismeretfurdalás. Ady, a költő, nem is volt katolikus, fiatal korában nem sokat törődött Istennel, erkölccsel, s lám öregkorában bánkódva siratja álifjúságával eltékozolt értékeit.

a, Az óév utolsó napján alázatosan lehajtom fejemet. Beismerem Uram, hogy bűnös vagyok, vétettem ellened. Hogyan volnék én bűn nélkül, mikor a Zsoltár azt mondja, hogy még az egynapos csecsemő sem az; egyedül Jézus és szeplőtelen Édesanyja voltak csak büntelenek. A szentek egy-egy botlásért évekig vezekeltek, az én lelkemben legalább az őszinte bánat lelkülete legyen meg.

176