Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1942 -1948

Valamelyik nap délelőtt kihallgatásra vittek. Az volt az érzésem, hogy csak kíváncsiak rám, megpuhított-e az éhség. Egy nem túlságosan ellenséges és keresztény kinézésű fiatalember figyelmeztetett, hogy nem fogom soká bírni az éhezést; beszéljek és főleg írjak alá mindent. Azt feleltem:- Nincs semmi más mondanivalóm, mint amit eddig mondtam, és nem írok alá semmit.- Maga bánja - volt a válasz.

Aztán elvittek.

Eljött április 23-a. Gyönyörű tavasz odakint. Éreztem a rácsokon beszűrődő levegőn is, meg egy öregasszony beszédjén, aki fönt az udvart seperte. Felnyúltam a rozsdás rácsokra, hogy kiláthassak. Úgy 9 óra lehetett. Egy katpolos tiszt fejét láttam, de különösen a vörös parolint. Szótlanul leereszkedtem. A szívem a torkomban vert, halántékom lüktetett. Tudtam, hogy ez értem jött, és azt is, hogy ez nagyon rosszat jelent. A fiúk! - volt az első gondolatom.

Pár perc múlva lépések hallatszottak a folyosón, megcsörrent zárkámon a lakat, és kiszólítottak: „Szedje össze minden cuccát!" Az őrszobán amerikai bilincseket raktak a két csuklómra, aztán beültettek egy nagy, fekete személykocsiba. A katpolos mellém ült és elindultunk ki a kapun. Tudtam ez egyszer, hová. Mikor a Ferenc József hídon haladtunk át, megéreztem a Dunát, a tavaszi Dunát... Sóvárogva fordítottam a víz felé a fejem, orrcimpáim kitágultak. A katpolos erre félrehúzta a függönyt, hogy láthassam a folyót. Sosem felejtem el a képet: kissé fátyolos napfény a szőke víz fölött, távolabb a Lánchíd roncsa, a Margit híd leszakadt pereme és a szép, zöld sziget.

A katpolos rám nézett, és megkérdezte:- Beteg?

92