Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1942 -1948

nem hallhatta, odasúgta a fülembe: „Van-e valaki ismerőse Budapesten, akinek üzenni szeretne?" Belenéztem a szemébe, becsületes segíteni akarást láttam benne. Eszembe jutott unokahúgom, aki műtős nővér a Szent János Kórházban. Annak üzentem, hogy hol vagyok, és egészséges vagyok. Csak évek múlva, messze Szibériában tudtam meg, hogy elvitte az üzenetemet. A nővér pedig szeretettel továbbította a hírt. Ezt egy földim mondta el, akit két évvel utánam hoztak ki Szibériába.

Április 18., vasárnap Budapesten. Ma pompázó tavasz van. Nem láttam sem az eget, sem a napot, csak kiszagoltam a levegőbe, amely gyéren folydogált be a rácsokon. Távoli virág illatát éreztem. Vagy csak képzelődtem?

Börtönablakomra rászállt egy kis csapat pesti veréb. Néztem és lélegzetemet is visszafojtottam, hogy el ne riasszam őket. Csirip-csirip, ugrálták körül a piszkos vasrácsokat. Nem találtak semmit és továbbröppentek. Megértettem. Az én börtönöm még nekik is komor. Nem mertem útjukat gondolatban követni, mert kezdtem félni a képzelődésektől.

Délután, amikor beadogatták a bablevest, egy patkány szimatolgatott a rozsdás konzervdobozomban. Az őr megzavarta. Be akart surranni a pincémbe, az őr rátaposott. Iszonyú sivítással nyúlt ki. Gyermekkorom óta irtózom a patkánytól. Undorral fogtam meg a patkányszimatolta dobozt, szememet becsuktam, úgy suttogtam el az evés előtti imádságot: „Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk! Ámen."

Az én ajtóm előtt a barátságos őr teljesített szolgálatot. Suttogva beszélgettünk. Elmesélte azt is, hogy itt, ezen a pincesoron ült Szálasi Ferenc, a magyar nyilasvezér is két évvel ezelőtt. Egy asztalt tettek be a pincéjébe, villanyt szereltek oda, és egész nap írt. Engedélye volt, hogy kintről hozzanak neki kosz-90