Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1942 -1948

emberek! Ha tudnátok, milyen jó és milyen kincs az a darabka kenyér!

Csak úgy négy óra felé zörögtek a konzervdobozok. Ajtónk elé helyezték, aztán csend. Végre! Zörren valahol az első zár: most adják be. Megkapom én is. Bableves. Már langyos, de étel, még ha csak egy maroknyi bab is vízben megfőzve. Ez egy napi kosztom. Tudom, ezen sokáig élni nem lehet ebben a szörnyű pincében. Meddig akarnak éheztetni?

Van egy nagy börtöntitkom. Reggel fedeztem fel, hogy a reverendám zsebében nem találták meg a tábla csokoládét, amit a jó főnöknő húsvétra küldött. A reverendazsebekhez akkor még nem volt elég praxisuk a motozóknak. Félve, hogy az őr a kémlelőnyíláson ne lássa, elővettem a csokoládét. Megszámoltam a kis kockákat. Huszonnégy darab. Ha minden nap este, lefekvés előtt egy kockát megeszem, akkor huszonnégy napig elég. Szegény jó Bernarda nővér, ha tudná, hogy az ő csokoládéja most az életet jelenti számomra! Este, miután megettem az első szeletkét, gondolatban megcsókoltam azt az áldott jó kezet, amely küldte.

Teltek a napok. Minden reggel és minden este átkopogtunk Kiss Ferenccel egymásnak. Bajtárs a bajtársért!

Napközben életem emlékeit idézgettem. Csak a kedves arcokat és a szép emlékeket. Képzeletem élesen újra rajzolta az elmosódni készülő vonásokat. Párbeszédeket folytattam édesanyámmal, aki már huszonnégy éve halott. Nagyanyámmal, édesapámmal, akik szintén halottak. Hiszen én is halott vagyok. Élő halott ugyan, de talán már inkább azokhoz tartozom, mint az élőkhöz. A piszkos börtönfal repedései a homályban csodálatos rajzokká egészülnek: a Gilli Nanicát látom, a szentpéterfai plébános áldott jó háziasszonyát. Kísér a szőlőlugasos

88