Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1942 -1948

keresztül elkaphattam, aztán befordultunk és már ott is voltunk a dél-budai internálótáborban.

Leszedték a bilincseket, bevittek a motozóba. Egy kövér törzsőrmester motozott. Elszedett mindenünket minden előírás nélkül: pénztárcát pénzestől, kesztyűt, órát, kést, gyűrűt... mindent. Kétségbeesetten szorítgattuk a húsvéti csomagot. Kirántotta a kezemből és egy kosárba dobta a házikolbászt, mákos patkót, cukrot, tört diót azzal a megjegyzéssel: jó lesz a szoptatós demokrata édesanyáknak. Mikor Weiss István látta, mi történik, hirtelen belenyúlt a csomagjába, és pár szem kockacukrot próbált kivenni. Ebben a pillanatban úgy arcul csapta ez a szörnyű, vastag hullarabló, hogy megtántorodott.

Szegény Pista bácsi megütött sovány fele lángolt, a másik fele fehér és kemény lett, mint a márvány. Ajka remegett. Küzdött magával ez a volt első világháborús huszártiszt. Halálos csend lett. És ebben a csendben fölordított a hullarabló, szidva Istent, Szűz Máriát, Pista bácsit, és kilenckilós lábbilincsekkel, sötétzárkával fenyegette meg.

„Patkány" - mormoltam a fogam között és szerettem volna nekiugrani, de az értelem, az okos emberi értelem azt parancsolta: csendben maradni, meg sem moccanni! Csak a szemem gyilkolt. Mind a hármunkat felvittek a toronyba, ahol a különleges foglyokat őrizték, és bedobtak egy üres cellába. A puszta padlóra terítettük le felsőruhánkat, összebújtunk és próbáltunk aludni. Az én szememre nem jött álom. Égetett az arcul csapás, amit Pista bácsi kapott.

Másnap följött hozzám a börtönparancsnok. Kopasz, megviselt, féllábú ember. Még kilenc év után is látom, amint ott áll mankóján az ajtóban. Nagy, sötét szemével végignéz mindanynyiunkon.

82