Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)
1942 -1948
tak, hogy az élelmiszert engedéllyel később megkaphatom. A maradék húsvéti kalácsot megtarthattam. Levittek egy nem mély pincébe. Mikor becsukódott mögöttem a vasajtó, csak sötétet láttam. Aztán lassan fölfedeztem egy aknanyílást, azon kis fény szűrődött be. A félhomályban, amely az egész hátsó cellarészt uralta, a priccsen valamiféle alak kuporgott, majd kivettem egy emberi arcot: nagy szőrcsomó közt csillogó emberi szemeket. Undorral vegyes szánalom fogott el. Odaléptem hozzá, megfogtam a kezét: - Adjon Isten, testvér! Rám meredt.- Pap? - Igen, katolikus pap vagyok. Maga hová való? Mikor kinyitotta a száját, láttam, hogy elöl két foga hiányzik, és a lyukakon sipít a levegő. Észrevette, hogy nézem és szinte szégyenkezve mondta:- Kiverték a tintatartóval ott fönn. O maga Miskolc környéki uradalmi vadász volt. Zsidó ügygyei vádolták. Valami csúnya, véres üggyel. Nem szerettem mások ügyét firtatni, másra tereltem a szót. Megkérdeztem, hogy éhes-e. Hogy éhes? - kérdi ő. - Az nem is kifejezés! És mohó szemével majd lenyelte a szalvétába csavart húsvéti kalácsot. Megérezte az illatát. Törtem neki egy darabot. A szomszéd pincéből gyereksírás hallatszott, egy asszonyi hang csitítgatta. Kikopogtunk az őrnek. Odaadtam a maradék kalácsot, hogy vigye át a síró gyereknek. Jó őr volt, megtette. A rab, míg bele nem „edződik" a rabságba (én ebből a szempontból sohasem bírtam beleedződni), minden új börtönnel újra átéli a rabság tényét. A lelkemre nehezedett ennek a szörnyű börtönnek, amelyről annyi rémes dolgot hallottam eddig, 80
