Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)
1942 -1948
Estére beadtak egy kis sátorlapot matracnak, takarónak. Egy poloska mászott rajta. Undorral nyomtam szét. A takarodó tíz órakor lett volna, de nem bírtam ébren maradni. Szemem égett az álmosságtól, ülve aludtam el. Nagy ordításra ébredtem fel. Az a gonosz szemű, fekete őrmester volt, aki átkutatott. Kinyitotta a börtöncellát és berontott. Kimondhatatlan csúnya és trágár szavakkal káromolta Istent és Szűz Máriát, megmondta, hogy ... rúg, ha még egyszer alva talál. Szörnyű gyűlölet áradt felém a szeméből. Gallérom kigombolódott alvás közben. Észrevette nyakamon a kis ezüstláncot és rajta a Krisztus-érmet.- Hát ezt hová a ... dugta el, amikor átkutattam. A kis láncocska több darabban hullott le a földre. Mikor újra becsukódott az ajtó, odanyúltam a nyakamhoz, ahol az érmecske volt, az ujjam véres lett. Mintha a szívem vérzett volna, úgy fájt ennek a vérnek a látványa. Miért tette? Miért gyűlöl annyira? Mit vétettem én ellene? Hányszor tettem fel ugyanezt a kérdést magamban a fogság kilenc éve alatt anélkül, hogy választ kaptam volna rá. Másnap 1948. március 15-e, vasárnap. A szabadságharc 100 éves jubileuma. Száz évvel ezelőtt a magyar ifjúság megrohanta a politikai börtönöket és kiszabadította a foglyokat. A Nemzeti Múzeum előtt Petőfi Sándor elszavalta a Nemzeti dalt, a „Talpra magyart". És most, 100 év múlva, asszonyaink és lányaink meggyalázva, országunk kifosztva, legjobb fiaink idegenben vagy börtönökben, ha a hóhér kezét elkerülték. Tízezrek orosz fogságban és az egész ország szörnyű gyászban. Kinn az utcán ébresztőzene: katonaindulók. Valahol az utca túlsó oldaláról, valamelyik felső emeleti ablakról börtönöm pókhálós ablakára verődött a felkelő nap fénye, és egy ragyogó 68
