Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1942 -1948

kerültem, ahol egy alacsony, kerek arcú, szúrós szemű, fekete bajszú és ferde szájú őrmester rám ordított:- Vetkőzzön le!

Mivel csak álltam hosszú, fekete reverendámban, fekete felöltőmben és fekete kalapomban, még hangosabban ordított:- Talán nem ért magyarul?

Durván rángatni kezdte a ruhámat. Erre lassan, gépiesen, mintha csak álmomban lett volna, levetettem a felöltőmet, reverendámat, a fekete nadrágot. Ott álltam fehér alsóban.- Ne játssza a szende szüzet, kérem! Vetkőzzék teljesen meztelenre! - ordította, miközben durván áttapogatta minden egyes ruhadarabomat. Én meztelenül, dideregve álltam. Nem a hidegtől, hanem a szégyentől. Mert nincs megalázóbb és szomorúbb a szabad, ártatlan ember számára, mint amikor gonosz pribékek megfosztják a ruhájától és kényük-kedvük szerint gúnyt űznek belőle. Mi mindent jelent ilyenkor a ruha! Magyarságomban, emberi méltóságomban, férfi mivoltomban éreztem magam meggyalázva. De megértettem ekkor a tizedik stációt: „Jézust megfosztják ruháitól."

Ez volt az első átkutatásom és lemeztelenítésem. Kezdete annak a sok-sok száznak, ami következett. Magyar földön, orosz földön és ismét magyar földön. Ezt megszokni sohasem tudtam, megszokni nem is lehet. Szégyenpír borítja el arcomat, ha csak rágondolok.

Mikor újra fölvettem kifosztott ruháimat, levittek mélyen a föld alá, a tizenhármasba. Ott álltam a piszkos, szürke, nehéz vasajtó előtt. Lógtak le róla a durva, nagy zárak és lakatok. Fölötte az ominózus 13-as szám. Kinyílt a súlyos ajtó, és kitárult előttem az első börtöncellám. Négyzetméternyi, 170 cm magas. Révetegen léptem be. Mintha nem is én lettem volna, aki ide belépett. Mintha én, az én régi, szabad énem valahol kint ma-61