Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)
1942 -1948
Elrablásom története 1948. február 19-én estefelé a szombathelyi közkórház egyik emeleti folyosóján beszélgettem édesapámmal. Ez volt az utolsó beszélgetésünk, ekkor láttam utoljára életben őt. Nem súlyos operáció előtt állott. Sétálgattunk a folyosón, ő jóízűen pipázott, aztán hirtelen eltette a pipát. Komoly arccal szólt hozzám:- Nem sok tart már vissza ebben az életben. Azok közül, akiket nagyon szerettem, már többen vannak odaát, mint ideát; ott van édesanyátok is. Ti már mind felnőttetek, a jövőtök biztosítva van. Én most már akár el is mehetek. Elhallgatott, én is elhallgattam. Valami olyan nagyon fájt nekem ekkor, édesapám még sohasem beszélt így velem. Lent, a kórház mögötti utcában oroszok jöttek-mentek. Torokhangon beszéltek és durván nevettek. Édesapám arca még jobban elkomorult és így folytatta:- Csak azt szeretném még tudni, mielőtt elmegyek, hogy ezek kitakarodnak-e egyszer innét. Mivel semmit sem feleltem, felém fordult:- Fiam, te hiszed, hogy ezek egyszer ki takarodnak innét? Szomorú tekintete kereste az enyémet. Összeszedtem magamat:- Édesapám, én hiszem, én tudom, hogy egyszer kitakarodnak. Édesapám másnap meghalt. Utolsó beszélgetésünk, az utolsó, édesapámnak tett ígéret égette a lelkemet. Nekem most már hinnem kellett és mindent meg kellett tennem, hogy igaz legyen, amit édesapámnak állítottam akkor. 51
