Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1956 -1991

Utolsó éveit Darázsfalván és Szentmargitbányán töltötte. Holott napjaiban egyre nagyobb teret kaptak emlékei, nem lehetett rávenni arra, hogy szibériai élményeit papírra vesse. Mindig elodázta: van arra még idő. Útban Mariazell felé megmegállt egy keresztnél - „itt imádkoztunk a hercegprímás úrral” -, vagy egy-egy réten - „itt szedtünk virágot a Szűzanyának" - idézve a közelmúltat, mintha lelki filmszalagjára kívánta volna rögzíteni.

Közben lelkipásztorkodott: Darázsfalván ő mondta az esti misét, tehermentesítette Leó bácsit, az ottani plébánost, akivel össze-összezörrent annak szélsőséges horvát beállítottsága miatt. Temette politikai (Légrády László) és személyes barátait, eskette őket (e sorok íróját is) vagy gyermekeiket, ment, ha segítségét kérték.

A rendszerváltásig nem látogatott haza: tartotta magát a nemzeti emigráció vezetőinek íratlan megegyezéséhez: addig nem lépi át Magyarország határát, míg szovjet szuronyok őrzik azt.

Ezért is ellenezte Mindszenty hamvainak - idő előtti - hazahozatalát, hisz a bíboros a nyilvánosság előtt is mindig hangoztatta, addig nem akar magyar földben pihenni, amíg szovjet katona tartózkodik az országban. 1990-ben Ruston erről tárgyalt barátaival: dr. Gyürki László körmendi plébánossal és Nagy Alajossal, a Magyar Szabadságharcos Világszövetség európai elnökével. Bár bíztatták, hogy menjen el a Mindszenty Alapítvány ülésére, ahol még tehet valamit a terv ellen, nem tette meg. Nem szerette a harcot. Ezért 1991 májusában sem csatlakozott Mészáros Tibor kezdeményezéséhez, hogy erőszakkal kell megakadályozni - magukat a sír rácsozatához láncolni - a hercegprímás hazahozatalát. A történelmi pillanatot

172