Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1948 -1956

Ezzel minket, illetve engem visszaadtak az életnek. Óriási dolog volt!- Említette Főtisztelendő Úr, hogy az Ungvárról kapott kis kehelylyel misézett. Hogyan lehetett misét mondani a táborban?- Éjjel a priccsen miséztem, ha olyan társ volt mellettem, akiről tudtam, hogy nem árul el.- Gyóntatott és áldoztatott is?- Igen. Munkába menet mellém állt, aki gyónni akart. Az áldoztatás is így történt. Menet közben az áldozó kezébe adtam egy kis kenyeret, ő magába mélyedt. Nagyon megható volt.

Egyszer Mészáros Tibor - néhány évvel fiatalabb nálam - elvesztette a türelmét, lázadozni kezdett. Érthető, hiszen a szenvedést sem bírja mindenki egyformán. Igyekeztem megerősíteni: „Nézd, ha csak egy szegényt vigasztaltál vagy gyóntattál meg, az is nagy dolog! Most már tudunk szerezni egy kis bort is az őreinktől, és mennyien áldoztak karácsony és húsvét előtti Ez nekünk erőt ad!"- Az őrök tudtak a papi működésükről?- Nem is sejtették, hogy miért kell nekünk a bor, hiszen nem voltak vallásosak. Különösen orosz foglyok, bajtársak segítségével volt kapcsolatunk az őrökkel. Sok-sok ukránt telepítettek ki Szibériába, ők voltak a szabad dolgozók, mi voltunk a foglyok. Nagyon sajnáltuk őket, mert annyi szervezett segítségre sem számíthattak, mint mi. Róluk nem gondoskodott a CSEKA.

A fogságban töltött évek megerősítettek abban, hogy lehet bízni az emberekben. Jó ember minden fajtában van, arany is, de mindenütt van salak is.

129