Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1942 -1948

AZ OROSZOK KEZÉBEN

Éjfél lehetett. Magánzárkám - egy négyzetméter átmérőjű lyuk, a sarokban a szennyelvezető cső megrepedve - vas ajtaján zörög a zár. Fölriadok: éjjeli kihallgatás! Továbbvisznek a Vilma királynő úti börtön dohos, levegőtlen labirintusain keresztül oda, ahova először hoztak és megmotoztak. Ott a magas, krampuszarcú zsidó-orosz-magyar őrnagy. Nem szól semmit, csak gyűlölködő, gonosz tekintetével végigmér. Ebben a tekintetben benne volt minden, ami reám vár. Két orosz katona újra átkutatta gyűrött, tépett reverendámat. Úgy csüngött le csonttá aszott testemen ez a ruhadarab, mint a madárijesztőre aggatott rongyok. Kivittek az udvarra, előttem berregve sötétlett egy „rabomobil". Hová visznek megint? Fölnéztem a darabka égre a rabautó felett. Egy-két sápadt csillag... Csikorogtak a vasajtók, kezek nyúltak felém, és már bent is voltam egy vasrekeszben. De nem egyedül. Közvetlen közelről emberszemek csillogtak. Egy férfi mondta a nevét: B. ]., majd hozzátette:- Nem baj, Tisztelendő úr! Valahová visznek. Itt van már az egész „H csoport".

Durva rántással elindult a rabkocsi. Sokáig mentünk. Már világosodott kint, hiszen július 1-je volt, de a „vaskoporsóban" pokoli sötét. Társam kaparászott a vaslemezekkel borított falon.- Csak egy-két csavart tudjak meglazítani, akkor az egész lemezt letépem és kitörünk - suttogta és meztelen körmeivel csak kapart, és kapart.

Egy városon ment keresztül a kocsi. Megálltunk. Valami tér. Sok ember elmosódó hangja, asszonybeszéd. Baromfigágogás, számyverdesés. Piac. Valakit leráncigáltak a rabkocsiról. Orosz beszéd, nevetgélés, majd újra mentünk. Ébredező falvak, ké105