Harangozó Ferenc: A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig (Szombathely, 2012)

1942 -1948

Különösen élesen figyeltük egymást, gondosan megrágva minden szót. Nekem ez volt a fontos. Ez kihozta a sodrából, fölpattant, és rám kiáltott:- Kinek kell itt beszélnie? Magának vagy nekem? Jezsuita! (A személyi adataim között ott szerepelt, hogy Innsbruckban, a jezsuitáknál végeztem filozófiát és teológiát. Ezért ez lett most az állandó jelzőm.)

Az első kihallgatás három óráig tartott. Amikor visszakísértek a cellámba, a fejem zúgott és halálosan fáradt voltam. Lesoványodott testem hideg izzadtságtól nedves. Végignyúltam a kemény deszkapriccsen, de csörrent a kémlelőlyuk nyílása, és az őr felriasztott. Sarokba állított, és állandóan figyelt. Tudtam, hogy külön utasításra kezelnek így. Azt is tudtam, hogy ki akarnak meríteni szellemileg.

Eljött az este, tíz óra. Végre végignyúlhattam a priccsen. De fél óra múlva nehéz lépések közeledtek a betonon. Tudtam, hogy nálam zörren meg a zár, mégis, amikor kattant az első retesz, olyan fájdalom nyilallt át a szívemen, mintha jéghideg tőrt szúrtak volna bele. Fölvittek a lifttel. Egész éjjel írattak velem: kapcsolatom különféle személyekkel, hol találkoztam először velük, miért, mit beszéltünk stb. Ugyanazt tízszer, húszszor. A felügyelők váltogatták egymást, kávéztak. Nekem égett a szemem, fájtak az ujjaim.

Mikor visszakerültem a cellámba, derengett az ablakon a hajnal. Pár óra múlva újra kihallgatás. A lúdtalpas zsidó őrmester cipelt föl. Örültem ennek az embernek, mert egyedül ő nem volt kegyetlen.

Egy egész falka várt rám. Most láttam viszont azt a szombathelyi ávós alakot, aki elhurcolásomkor követett, majd az autónál hátulról lefogott. Kegyetlen, szeplős, vörösesszőke arcát, erős pofacsontjait és gonosz tekintetét őrzöm magamban.

100