Kardos Klára (szerk.): A szegények orvosa. Batthyány Strattmann László (Eisenstadt, 1982)
rendelet, a hagyakozás kérdése húzódik végig. Nagy lelkiismeretességében ezzel sokat kínozta magát, de a végső szó mindig az Istenbe és Szent Józsefbe vetett bizalomé. Sok apróságból világosan látszik a család életének kedvesen egyszerű és igénytelen stílusa is. A másik nagy terület: szenvedélyes szeretettel gyakorolt orvosi hivatása. Erről adatszerűén is sok érdekeset olvasunk, de a hála és odaadás legszebb személyes vallomásait is. A műtétek pontos feljegyzése, az előforduló nevezetesebb esetekről való rendszeres beszámolás már magában is mutatja, milyen fontosnak tekinti ezt a tevékenységét. Az idevágó részek fordításában és magyarázatában természetesen szakemberek segítségét kellett igénybe venni. Azoknak sem volt könnyű dolguk, mert egyrészt ezek a följegyzések sürgönystílusban vannak fogalmazva, a szakmájában járatos ember kurta utalásaival, másrészt ma már sok mindent másképp mond az orvosi nyelv, végül egyéni változatok is akadnak. De azért még a laikus számára is izgalmas olvasmány: sugározza a szíwel-lélekkel odaadó orvosi munka örömét, lendületét, biztonságát. A latin szakkifejezéseket a fordításban is meghagytuk, értelmezésüket az első előfordulás helyén jegyzetben adjuk. Talán így jobban megmaradt a szöveg „íze". Az .esztendő azért is érdekes és mintegy tipikus, mert felváltva tartózkodnak életük fő színterein: Köpcsényben kezdik és végzik, közben Körmenden élnek, és egy hoszszabb külföldi tartózkodás is beleesik. De a mindennapok eseményein túl még nagyon sokat tartalmaznak ezek a jegyzetek. Az öregedő Batthyány egyre-másra hátra, majd előre tekint. Igen értékesek az elszórt visszaemlékezések, — s egyre nagyobb teret foglal el a halálra való készülés és az örökélet gondolata. Saját bevallása szerint is egyre inkább befelé fordul, elmélyed a vallás és a filozófia kérdéseiben, ilyen könyveket olvas, olvasmányairól ittott be is számol, hosszú, elmélyedő beszélgetéseket folytat pap és szerzetes barátaival. Nem kevésbé érdeklik és aggasztják a hazájában, Európában és az egész világon zajló .események, háborúk, vallásüldözések stb. De ez a komoly és odaadó ember minden, csak nem komor. Egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy a följegyzésekbe bele ne szőjön egy-egy vidám félreértést, egy anekdotát, éppúgy, mint ahogy az életben tudatosan vidítja környezetét. Vidám kiegyensúlyozottsága jótékonyan hat mindenkire, ezt olykor maga is örömmel és hálásan jegyzi meg. Ha összehasonlítjuk ezeket a följegyzéseket 1907 elejéről fennmaradt pár lapnyi naplójával, szembetűnő a különbség. Ott aránylag kevesebb eseményről számol be, de jóval részletesebben, személyes érzelmeinek, ítéleteinek erősebb érvényre juttatásával és főleg sok elmélkedéssel, olykor hosszú aszketikus-filozőfiai fejtegetéssel. A még közeli „megtérés“ és határozott irányvétel ereje és lendülete meg a javakorbeli férfi energiája hatja át a sorokat. Itt az életvalóság az uralkodó, egyszerű, plasztikus megörökítéssel, a beleérzés erejével, és a kikristályosodott meggyőződésnek már alig van szüksége szavakra: kevés szóval is sokat tud mondani. A tervek helyébe a beteljesülés hálás öröme és szerénysége lép, a lendületet felváltja a szemlélődés nyugalma és a gyermeki egyszerűség. Természetesen nem ellentétekről van szó, hanem természetes fejlődésről. Olyan emberéről, aki kezdettől fogva ennek a jeligének jegyében él (1907-ből idézzük): „Ez az ember igazi és egyedüli boldogsága: Teremtőjével a szívében élni.“ Talán legjobban megragadja az olvasót az a „természetes természetfölöttiség", amely mindenünnen kisugárzik. Érett vallásosságának legszebb tulajdonságai: hitvalló bátorság, apostoli buzgóság, gyermeki bizalom, mindent észrevevő és Isten elé vivő hála, az élet minden mozzanatának közvetlen összekapcsolása Övele — mind nyomon követhetők ezeken a lapokon. Az odaadó családapa és orvos természetes és nem könnyű aszkézise éppúgy, mint az Isten szeretetétől mind jobban fölizzó lélek misztikája. Utóbbinak egyik legszebb példája születésnapi jegyzete. Hála Istennek, hogy ezek a följegyzések megmaradtak, és hogy itt a nyilvánosság elé tárhatjuk őket. Adjuk át tehát a szót a „kedves orvosinak (vő. Kol 4,14): beszéljen hozzánk ó maga. 62