Kardos Klára (szerk.): A szegények orvosa. Batthyány Strattmann László (Eisenstadt, 1982)

Egészen sajátos jellemzője azonban, hogy ugyanezzel a természetességgel fordul azokhoz a szeretteihez, ismerőseihez, akikről föltételezi, hogy már a mennyben vannak. Itt énünk az idegéhez annak, hogy nem valami jámborkodásról van szó nála a szentek tiszteletében, hanem valósággal a kereszténység egyetemes családjába való beilleszkedésről. Tudja, hogy a kapcsolat a halállal nem szakad meg, inkább kiteljesül: az odaföntiek szeretnek, gondolnak velünk, segítenek, részesei életünknek. Elsősorban Ödönnel és kiskorukban elhunyt gyermekeivel van bensőségesen együtt, gondolatban beszélget velük, közbenjárásukat kéri. Gyakran folyamodik egyik volt betegéhez, Ehrentrudis bencés nővérhez is. P. Weiserhez így fohászkodik a róla írt kis füzet végén: „. . . légy hatalmas pártfogója minden régi tanítványodnak és családjuknak, minden rendtársadnak, édes hazánknak, végül pedig e sorok minden olvasójának Annak trónjánál, akiért egész életedet áldoztad."

Szervesen épül bele ebbe az együttesbe a tisztítóhelyen szenvedő lelkek iránti figyelme. Egy kis füzetet is kiadott erről még 1914-ben: Hűen mindhalálig. Név nélkül jelent meg, az egyházi jóváhagyást Vilmos püspök adta meg rá. Húga szerint az játszott közre keletkezésében, hogy látta, milyen sokszor szenvednek betegei tétlenségük, életük látszólagos baszonta lansága miatt, s rá akarta irányítani figyelmüket ezekre a náluk is rászorulóbbakra. A szövegben erről nincsen szó. De jellemzők a bevezető sorok:

Mily nagyra becsüljük — itt a földön is — a hűséget, s mennyire jól esik, na felebarátunk, ki tőlünk megválik, el nem feledkezik rólunk! Nem legszebb jelét adjuk-e az igazi barátságnak, ha akkor is egymásra gondolunk, amikor már elszakadtunk, amikor már távol vagyunk egymástól?

De vajon lerójuk-e e tartozásunkat azok iránt is, akik örökre elköltöztek a földről? Bizony igen kevés esetben maradunk hűek kedves halottainkhoz, s köztük rokonaink, legjobb barátainkhoz!

Ha temetésen vagy, tekints körül és jól figyeld meg, hányán imádkoznak igazán az elköltözöttért? Mily csekély az ilyenek száma! Pedig alig pár órája, hogy még közöttünk élt! Hát még napok, hetek, évek múltán? De sokan vannak, akik egész esztendőben csak egyetlen alkalommal: a halottak napján emlékeznek meg az eíköltözöttekről . . .

Eljön az óra, már nincs is messze (hisz az ember élete oly rövid ideig tart), amely meghozza a találkozást mindazokkal, akiket elfeledtél. Nem volna-e a viszontlátás akkor a legszebb, ha ily szavakkal fogadhatnának: soha sem feledkeztél meg rólunk, hű maradtál hozzánk mindhalálig!"

Egyszerű konkrét módot ajánl segítségükre: A könyvecske végén hagyott üres oldalakra a tulajdonos jegyezze föl kedves halottai ne47