Kardos Klára (szerk.): A szegények orvosa. Batthyány Strattmann László (Eisenstadt, 1982)

teljesítésben áll", tanította gyermekeit), sok kis apró önmegtagadása félreismerhetetlenül az akarati aszkézis uralmát mutatja. Környezete látta, hogyan dolgozik akaratával önmagán. Nem volt csekélység az ő vérmérsékletével elérni, hogy — ezt mindenki egybehangzóan állítja róla — soha ki nem jött a sodrából. A nála dolgozó nővérek megjegyezték, hogy ők, a szerzetesek is tanulhattak tőle türelmet. — és egyáltalán: „folyvást azon igyekezett, hogy tanuljon, hogy jobbá legyen és tökéletesedjék" — mint egyik barátja összefoglalja. — Ugyanakkor vallásossága teljesen meleg, bizalmas, gyermeki. Középpontja a vallás „meleg" titkai: a Gondviselés, az Eucharisztia, a szentek közössége. „Úgy szeretnék a mennyei Atya kezén lenni — mondja —, mint Karli (legkisebb fia) az enyémen." Férfias karakterével is könnyezni tudó ember volt: tudott sírni részvétében, Isten ügyén való meghatódásában, s nem szégyellte ezeket a könnyeket.

Kiegyensúlyozott imaélete. „Vallásosságában, áhítatában valami végtelenül vonzó, természetes volt, ami követésre sarkallt" — mondja róla Lónyayné. Szereti az évezredes használat megszentelte szóbeli imákat, a szentolvasót, a Miatyánkot — ennek „Jöjjön el a te országod" kérése egyik alapakkordja imáinak, teljes: egyéni, családi, társadalmi, világarányú vonatkozásában. Ugyanakkor azt mondta az egyik nővérnek: „Nekem nem kell imakönyv, úgy beszélek a jó Istennel, mint magukkal." Teljes tisztelettel, teremtményi alázattal járul Isten elé, ilyenkor semmi más nem létezik számára, — de egyben igazi gyermeki bizalommal. Nagyon tud „kopogtatni a tabernákulumon", ahogy kifejezte, és meggyőződése, hogy amit imában kérünk, bizonyosan meg is kapjuk. Mikor valaki kételkedett ebben, azt felelte: ő bizony addig nem hagy békét a jó Istennek, míg meg nem teszi, amire kéri. Ugyanakkor egyéni vágyait teljesen alá tudja vetni neki. És mindenben Isten szerető atyai kezét látja, s hálálkodik érte. Kedves szavajárása a szép „gottlob" kifejezés. Másoknak is köszönetét mond a legkisebb szolgálatért is. Később úgy oldotta meg a kérdést, hogy bejelentette nővéreinek: ezután azt fogja mindig mondani: Deo gratias, beleértve az Isten iránti és az illető iránti hálát is. Ezentúl mást nem is lehetett hallani a szájából.

A zsoltárok szinte lelki anyanyelvévé lettek, és hogy mindig mélyebben hatolhasson beléjük, többször kérte papoktól, magyarázzák neki őket. Szívesen vett belőlük fohászokat, különösen szerette pl. ezeket: „Ad te levavi oculos meos, qui habitas in coelis", „Miserere nostri, Domine, miserere nostri" (123/122. zs.), vagy a 63(62.) zs. egyes részleteit. Betegágyán is kísérték ezek. Amikor az operáció után kezdett föleszmélni, félálomban ezt mondogatta: „In convertendo . . . Hogy is van tovább? In convertendo ..." Az orvosok persze nem tudtak felvilágosítást adni, hiszen a beteg a 126(125). zsoltár elejét akarta fel42