Kardos Klára (szerk.): A szegények orvosa. Batthyány Strattmann László (Eisenstadt, 1982)
lelkűkre kötötték: legyenek hírrel magukról. Az asszony gyakran elkísérte körorvosi útjaira is, hogy segédkezzék. Ilyenkor a gyógyszerek mellett élelmet is vittek magukkal a szegény betegeknek. Azt mondtuk, hogy az egész ember érdekelte, nemcsak a betegsége. Közismert volt, hogy „a szegények orvosának' tartja magát. A gondosan vezetett betegnaplókban — néhány fennmaradt az Orsz. Levéltárban — ilyen foglalkozások követik egymást: cipész, földműves, cigány, cseléd, uradalmi béres, asztalos, kovács . . . Tehetősekkel nem szívesen foglalkozott (bár persze nem térhetett ki a rokonság, ismerősök kérései elől), azt mondta, aki meg tudja fizetni az orvost, az máshová is mehet. Honoráriumot tőlük sem fogadott el: adják a szegényeknek. Azokat pedig nemcsak hogy ingyen operálta, ingyen tartotta, hanem ha rászorultak, útiköltségüket is megfizette, felruházta őket, pénzsegélyt adott nekik, — mindezt a legnagyobb tapintattal. A szemüveget utalványra írta föl nekik, aztán az optikusnak kifizette. „A beteg fölvételében — írja Dr. Fuchs — nem a fizetőképesség vagy a társadalmi helyzet volt a mértékadó, hanem egyesegyedül az, hogy rászorul-e a kórházra, vagy lehet-e rajta műtéttel segíteni. A munka ennélfogva nemcsak bőséges volt, hanem eszményi jellegű is, mert a betegeket csakis szenvedésük szerint becsültük föl." A „protekció" legföljebb abban állt, hogy minél elhanyagoltabb, nyomorultabb, visszataszító'bb külsejű szegény jelentkezett, annál nagyobb örömmel, szeretettel fogadta és kezelte. Ilyenkor azt mondta a főnöknőnek: „Nővér, jó sokáig tartsuk nálunk, egyszer hadd érezze magát jól!" Operáció után nem bízta személyzetére a beteget, hanem állandóan látogatta őket, és minden kötözést maga végzett. Még ezüstlakodalma délutánján is egész természetességgel kimentette magát a vendégsereg előtt, és ment a kórházba, betegei után nézni. Érdeklődött hogylétük felől, ágyuk szélére ülve beszélgetett velük. Még hozzá lehetőleg a saját dialektusukban. „Voltak egészen eredeti módon viselkedő, svábosan beszélő parasztemberek a kórházban — jegyzi meg Leuthmetzer Cecília nővér, aki négy és fél évig működött mellette Körmenden. — Környezete szinte a nyelvét harapta le, hogy ne kacagjon a szavaikon vagy viselkedésükön, csak ő hallgatta végig őket részvéttel, saját nyelvjárásuk szerint válaszolt kérdéseikre, vigasztalta őket." — Nem csoda, hogy egy anyóka a kórházat látogató P. Weisernek naívul így fogalmazta meg véleményét: „Olyan jó, mint egy második Úristen!" Pedig még mindig messze járunk a mélyétől annak, amit küldetésének érzett. Mert az teljes természetességgel a lélekre is kiterjedt. Mai beállítottságunkkal nehéz ehhez a kérdéshez úgy közeledni, hogy éppen a természetesség érthető legyen. Talán kis füzetének címére gondolhatunk, amelyet betegeinek írt és köztük osztogatott (1924—28 21
