Géfin Gyula (szerk.): A szombathelyi egyházmegye története III. 1777-1935. Történelmi névtár (Szombathely, 1935)

Irodalom - Rövidítések

érintkeztek vele, nagyon jól tudják, hogy a kitűnő emlékezetű öreg pap ki nem fogyott a legkedvesebb régi anekdotaszerű történetek elmondásaiból, de még több és még érdekesebbek azok, amelyekről ő maga ugyan hallgatott, de ismerősei, különösen volt hívei az ölbőiek között ma is szájról-szájra járnak. Ezek közül ide iktatunk egy-kettőt.

ölbői plébános korában már híres volt jótékonyságáról. Tudta ezt mindenki, még a faluzó csavargók is, akik nem is késtek jószívűségét kellően kiaknázni. Egy alkalommal —1 télvíz idején —- beállít hozzá egy vándorló s csizmát kért mezítelen lábaira. Stegmüllernek nem igen engedte meg jószívűsége, hogy gardroppjában válogathasson. Most is két pár csizmája volt. Az egyik a lábán volt, a másik nem éppen valami jó karban hevert az almárium aljában. Az öreg plébános neki adta az almáriumban) levő csizmát a vándorlónak. Ez — úgy látszik, már ismerte az öreget —■ nem valami szívesen fogadta a rossz csizmát, sőt még olyasmit is emlegetett, hogy ebben nem járhat ilyen télvíz idején. Stegmüller belátta, hogy igaza van a vándorlónak, leültette, maga pedig kiment a másik szobába, ott lehuzatta lábáról a jó csizmát s készségesen vitte a másik szobába a vándorlónak, akinek kérését így sikerült kielégítenie.

*

Mint minden községnek, úgy öl-bőnek is volt egy réme. Annak idején Nagy Jancsi volt ez, aki egyéb gazsága mellett arra vetemedett, hogy felgyújtotta a plébános pajtáját, amiben aztán az egész termés benn is égett.

Stegmüllernek tudomására jutott, hogy Nagy Jancsi volt a gyújtogató. Maga elé idézte és egy szép erkölcsi oktatás után megigértette vele, hogy ezután becsületes ember lesz.

Nagy Jancsira hatott a plébános beszéde, könnyek között panaszolta el „szomorú“4 sorsát, ami aztán a plébánost hatotta meg annyira, hogy azonnal szabót és csizmadiát hívatott s tetőtől talpig felöltöztette Nagy Jancsit, aki a pajtáját felgyújtotta.

*

Valahova utazott egyszer. A vasúton találkozott a cáki tanítóval. Tanító nem mehetett el mellette a nélkül, hogy szóba ne állott volna vele.

— Mi járatban van tanító úr? —- kérdi Stegmüller.'

Erre elmondta a tanító, hogy a cáki templom építése ügyében van dolga.

Stegmüller a zsebébe nyúlt s olvasatlanul egy összeget adott át a tanítónak ezekkel a szavakkal:

— Vigye el ezt az összeget is a szent célra, a jó cáki asszonyoktól úgyis sok szép csirkét vett valamikor boldogult anyám.

*

ölbőn a gyermekeknek is kedves helvük volt a plébánia-lak. Sok cukrot, szentképet s egyéb apróságot kaptak ott a plébánostól, de meg a szülők is hozzá voltak szokva, hogy mikor sóért, ecetért stb. küldték gyermekeiket, a rávalót előbb a plébánián kérették el velük.

Az ölbői gyerekek sem voltak tökkel ütött fejüek. Hamar kitalálták, hogy az öreg plébánostól hogyan lehet egv-két garast csinálni. Annyi só és ecetre valót kértek tőle, hogy az ölbői fűszereseknek a cukorka forgalma versenyzett az élelmi cikkek forgalmával.

376