Géfin Gyula (szerk.): A szombathelyi egyházmegye története II. 1777-1929 (Szombathely, 1929)

Negyedik rész: Adatok a Szombathely-egyházmegyei papság működésére vonatkozólag

pályájának második szakaszán is megmaradt a régi embernek. Most is tüzesen — nem a szavak dübörgésével, hisz mindig halkan magyarázott, de a lélek tűzével — lendülettel ápolta a tudományszeretetet a reábízott lelkek mélyében s mégis rövidesen elhagyta e pályát. Nemrég még úgy gondolkodott, hogy a katedrát, mely körül mint gyermek öntudatlan szeretettel játszadozott, most, mint tudós férfiú, bár egyre lankadó erővel, mindvégig barátjának és támaszának tartja s íme, mily hamar búcsút mondott neki. Nem a szeretete fogyatkozott meg, mostoha körülmények kényszerítették a nehéz lépésre. Atyai barátja s mindenkori pártfogója, Nagy József kanonok — kinek életét 1810-ben megírta s 1816-ban kiadta — meghalt, nyílt és titkos ellenei töviseket hintettek útjába, pénze elfogyott, szomorúan érezte az angol közmondás igazságát: aki a múzsákkal társalkodik, szalmán kell hálnia; egészsége is fokozatosan megromlott, kénytelen volt önmagának ellentmondani. Somogyi tanácsosnak írta 1804- ben: Plébános nem akarok lenni, ez elől menekülök s 1812- ben ugyanezt a Somogyit kérte, hogy őt az alsósági plébániára bemutassa. 1812. április 8-án már be is költözködött Alsóságra s bár 20 éves plébánoskodása alatt sem szűnt meg tudományosan foglalkozni, lelkipásztori kötelességeinek is a legnagyobb pontossággal tett eleget, azért hívei mindig hódoló tisztelettel s fiúi szeretettel ragaszkodtak hozzá.

Egyre lankadó erővel dolgozott tovább. 1819-ben megírta kétkötetes pénztanát: Nummi veteres, 1820-ban pedig: Fragmenta ad historiam Gymnasii Sabariensis. írt kisebb értekezést az 1822-i Egyházi Értekezésekbe s az 1822-i nemzeti zsinat előkészítőbizottságának szombathelyi tanácskozásain sok és bölcs tanáccsal lépett elő. Bőle András püspöki helynők érdemeit jutalmazta 1822-ben, amikor esperessé nevezte ki s munkáját akarta könnyíteni, mikor káplánt adott melléje. Mások biztatására Kresznerics nagyobb kitüntetésért is folyamodott (kanonokság?) s bár sikertelenül, ez kedvét mégsem szegte, gyakorolta a legnagyobb erényt, hallgatott s mégjobban visszavonult a világtól, hogy nyugodt lélekkel írhassa Papp László spirituális barátjának: bene vivit, qui bene latuit. 1827-ben ugyan szentszéki bíróvá nevezték ki, de ez már számára csak cím maradt, nem újabb munkakör. Ami ideje a lelkipásztori tevékenység után fennmaradt, azt évek óta készülő szótárára fordította. Stettner György táblabíró és né-383