Géfin Gyula (szerk.): A szombathelyi egyházmegye története II. 1777-1929 (Szombathely, 1929)
Negyedik rész: Adatok a Szombathely-egyházmegyei papság működésére vonatkozólag
ólomkatonái sorakoznak gépiesen egymásmellé, a bennük rejlő életet csak sejteni lehet. E tudósok egyike mondotta: „A magyar nemzetnek szép jövendője vagyon, ha ama szakadások, melyeket az idő viszontagságai idéztek elő közöttünk, fönt nem tartanak s meg nem újíttatnak. Egyesülnünk kell nyelvben, egyesülnünk kell jószándékban, egyesülnünk kell sok másban, ha eldarabolt, összeszaggatott erőinket használni akarjuk. A mi hivatásunk is az, hogy Isten nagy országának becses részét tegyük, hogy az emberi nem javát előmozdíthassuk.“ — Aki most olvassa e sorokat, azt gondolhatná, hogy egy ma élő valakit szólaltattunk meg, hisz anynyira újak és korszerűek ezek a szavak. Pedig a fenti mondat rég elhangzott már, 1846. július 6-át írták, mikor Szilasy János, egyházmegyénk tudósa, a nagy pedagógus ezt az akadémia nagyjai előtt felolvasta. A komoly fők helyeslőleg bólongattak, tollforgató kezek tapsra mozdultak, azután . . . jött 49, a maga zsarnokságával, s Trianon gyászos csapásával és nem egyesültünk, sőt szétszóródtunk és elnyomattunk. 80 év távlatából ezért újak, ezért korszerűek e szavak. Most, mikor Szilasy Jánost megszólaltattuk, most, amikor vele együtt a többi tudós papjainknak emlékét felelevenítjük, nem helyeselgetőket, nem tapsolókat akarunk nekik szerezni, de tettrekész követőket. Dr. Bitnicz Lajos (1790—1871). Jákon kezdődött meg élete folyása a község egyszerű jegyzői-orvosi lakában. Apját a kettős hivatal ugyancsak lekötötte. Szelídlelkű ember volt, kit korán elsíratott az Árpád-kori öreg templom csengő-bongó harangja, a gyermek nem is értette fel, mit jelent az: apát elveszteni, megriadt szemmel csak annyit vett észre, hogy megkevesbedtek, hogy szegényebbek lettek. Rövidesen el is hagyta a családi fészket, Kőszegre ment gimnázistának s mint szegény, de jó tanuló a Kelcz-Adelífy árvaházban kapott lakást, kosztot. A latin iskola nyelvérzékére, a válogatott tanári kar és az árvaház elöljárósága hivatására voltak jó hatással. 1807-ben már a szombathelyi szeminárium növendéke s mind lelkiekben, mind szellemiekben példaképe lett társainak. Nem kellett neki Szent Jeromossal felkiáltania: Vita communis maxima mea poenitentia, mert a társasélet zajában is ép oly jól feltalálta magát, mint a csendes magány meghitt perceiben. Szabad idejében sokat nyelvészkedett. Jól beszélt latinul, 374
