Géfin Gyula (szerk.): A szombathelyi egyházmegye története II. 1777-1929 (Szombathely, 1929)
Második rész: Dr. Székely László: A szombathelyi szeminárium története
ményeket. Hibáztatja, hogy tompaeszű ifjakat szabadítanak a papi pályára és tehetséges, kedvvel jött ifjakat az ifjúkor tévelyei miatt távoltartanak tőle. Kifogásolja, hogy „a tanári kegy, nepotismus, holmi értékes patrocinium sokszor a legérdemetlenebbeket segíti a papnöveldébe.“ Felemlíti, hogy a kispapok olykor a vizsgái tételeket jó előre kilopatják a szobaseprő inas által a tanár szobájából. Azt is említi, hogy igen sok növendék az uralkodó eszméknek hódolva, mint racionalista, vagy éppen mint pantheista ölti magára a papi öltönyt és ezen észtévelytől esetleg a növeldében sem sikerül megszabadítani. Mint az elöljárói gorombaság példáját hozza föl a következő spirituálisi idézetet: „Clerici tempore feriarum inter plumas sternutantes semet volutant tamquam porci in luto, bene comedentes, bibentes, totacpie die nugis vacantes pinguescunt, sicut apri in silvis.“ Sürgeti, hogy az előadásokat délelőtt tartsák meg s az előadások mellett hozzák be a praktikus kollégiumokat, szemináriumokat, disputákat. Azonban erkölcsi botrányokról, destrukciót hirdető elöljárókról nem tud.1) Pedig kint a világban a szabadság szelei jártak s behatoltak a szemináriumba is. A hazaszeretet fellobbant s amig a nemzet ébredése a lelkeket szent ideálizmusra hevítette, néhány kevésbbé meggondolt változtatásra is ragadta a vezetőséget, amelyeket utóbb vissza kellett vonni. Az elöljárók már 1842-től fogva nem tökéletes és ékes latin stílusukban szerkesztették a jegyzőkönyveket. A diákok 1847-ben követték példájukat. „A magyaritási szellem — jellemzi Szenczv Imre gimnáziumi igazgató pár súlyos és zsúfolt esztendő távlatából ezt a kort — oly mértékben ragadott meg némelyeket, hogy nemcsak valami újat, pl. a hellen nyelvet hehozni nem, hanem még a latint is kiküszöbölni szerették volna. Könnyen lehetett oly morcos hangulatú embereket találni, kik tán a honárulási vétek köpönyegét kerítendették annak nyakába, ki a latin nyelv szükségességét merte volna védelmezni. Annyira elégnek látszék magyarnak magyarul tudni.“2) Az asszisztenciás könyvet 1846-tól fogva vezetik magya’) Molnár János, Harminc évem irodalmi termékei. Szombathely, 1873. 151. s köv. 1. 2) Szenczy i, m. 3. 1. I. k. 222
