Géfin Gyula (szerk.): A szombathelyi egyházmegye története II. 1777-1929 (Szombathely, 1929)

Első rész: A szombathelyi egyházmegye püspökeinek élete és működése (1844 - 1929) - VII. Füssy Tamás: Szabó Imre

san követték egymást. 1867. szeptember 25-én Bélakutról címzett apáttá nevezte ki a király s Ranolder János püspök november 5-én áldotta meg. 1869. március 17-én Pápán negyedszer is képviselőnek választották meg 653 szótöbbséggel Körösi Sándor ref. tanárral szemben, aki csak 314 szavazatot kapott. Még ebben az évben megkapta a kanonoki kinevezést. így lett a veszprémi káptalan tagja. Kanonoki székét április 1-én el is foglalta. A vallás- és közoktatásügyi minisz- * tóriumban 1869. február 13-án miniszteri tanácsossá nevezték ki. Néhány hétre rá, 1869. április 14-én a Magy. Tud. Akadémia nyelvi és szépirodalmi osztálya tagjává választotta.

Ebből látható, hogy a méltóság bizonyos magaslatán a valódi érdemet is sokkal könnyebben követi az elismerés.

Szenczy Ferenc, Szombathely nagytudományú püspöke, a „Szombathelyi levelek“ híres írója 1869. febr. 19-én hányt el. Már április 14-én köztudomású volt, hogy az Akadémia Szabó Imrében Szombathely jövendő püspökét választja tagjává. A hivatalos kinevezés 1869. jún. 30-án történt meg. Rómában nov. 22-én hirdette ki a titkos konzisztoriumban a szentséges atya a már előbb (nov. 5.) breve útján történt püspöki kinevezést. Esztergomban Simor János hercegprímás november 21-én szentelte píispökké.

Mikor szeptemberben iszkázi híveitől elbúcsúzott, már kinevezett püspök volt. Ha híveinek fájdalmas volt az elválás, nem kevésbbé volt az Szabó Imrének is. Tizennyolc évvel előbb iildöztetve ott talált menedéket; híveinek bizalmát, szeretetét annyira megnyerte, mint kevesen mások. Még pörös ügyeikben is mint önként elfogadott bíró ítélt közöttük. Híveinek pedig egy egész nemzedéke az ő atyai vezetése alatt növekedett föl. Minél inkább örültek, hogy igénytelen falujok papja püspök lett, annál fájdalmasabb volt az érzés, hogy ilyen lelkipásztort veszítenek el.

Azonban a kapocs pásztor és nyáj között nem szakadt meg. Akik hívei közül Szombathely felé vették útjukat, soha sem mulasztották el a püspöki palotában volt lelkipásztorukat fölkeresni, aki akkor is ugyanaz volt velük szemben mint Iszkázon. A legszegényebb embert is szívesen bocsátotta be magához, útravalót is adott neki, ha pedig Iszkázt valamiféle elemi csapás érte, mindig tekintélyes összeggel sietett a csapás enyhítésére. Még arról is gondoskodott, hogy az iszkáziak

98