Vecsey Lajos: A kőszegi róm. kat. Kelcz-Adelffy Árvaház története 1741-1941 - A Szombathelyi Egyházmegye múltjából 1. (Szombathely, 1943)
IV. fejezet: Alapítványok
számon tartják, akik csak pohár vizet is juttatnak az arra rászorulóknak, Amikor tehát magunk előtt látjuk az adományok és alapítványok beszédes számsorát, az intézetet fenntartó tőkék évenként emelkedést mutató számoszlopát, necsak azokra gondoljunk megilletődéssel és az utókor elismerésével, akiknek nevét olvassuk, hanem az anonymusokra is, akik a bibliai özvegy példája szerint talán csak fillérekkel Segítették az árvákat. Az alapítványok létrejöttével egyidőben gondoskodni kellett a tőkék kezeléséről és megfelelő gyümölcsöztetéséről is. A vagyonkezelést kezdetben maga a város látta el egészen a jezsuita-rend feloszlatásáig, 1773-ig. Azután rövid ideig az intézet prefektusa, majd 1775-től 1778-ig Kelcz Imre, 1778-tól kezdve mindvégig a szombathelyi káptalan egyik tagja intézte az árvaház anyagi ügyeit főgondnok vagy kormányzó címmel. Az alapítványok gyümölcsöztetésének kérdését úgy oldották meg, hogy a nem pénzbeli hagyatékokat is pénzben értékesítették, a tőkeösszegeket pedig biztos helyekre kiadták (elocalták) kölcsönbe megfelelő kamatra. A XVIII-ik században 5—6 százalék volt a rendes kamatláb, a XIX-ikben kisebb, általában 4 százalék. Kamatra kihelyezés szempontjából biztos helynek a nagybirtokosok számítottak, amilyenek voltak az Eszterházy hercegek, Széchenyi Ferenc és Szapáry Péter grófok stb. akiknél igen jelentős összegei voltak az intézetnek. Az arisztokrácia azonban általában csak nagyobb tőkék felvételénél érezte magát érdekelve. Ezért kerül' tek, különösen kezdetben, a kisebb összegek a kispolgárok, nevezetesen kőszegiek kezébe. A város ezt a módját is felhasználta polgárai megsegítésének. A kispolgári élet bizonytalansága viszont magával „ hozta a kamatszolgáltatás körül felmerülő késedelmességet és rendszertelenséget. A késedelmes, sokszor évekig elmaradó kamatszolgáltatásnál is nagyobb baj volt az elég gyakran előforduló fizetésképtelenség, a tőkék veszélyeztetettsége s ezek miatt az árvaház jelentékeny károsodása. Az intézet vezetősége peres úton próbált érvényt szerezni jogainak, de több tőkének elvesztését így sem akadályozhatta meg. Csak az első alapítvány 12.000 forintos tőkéjéből 7.000 f szerepel az egykorú 1780—90-es évek kimutatásaiban a bizonytalan tőkék sorában. A tőkék körül felmerülő zűrzavar, a tapasztalt károk késztették már Szily Jánost az intézet anyagi ügyeiben folytatandó ,,egy kéz" politikára, ezért bízta 1778-ban káptalanja egyik tagjára az árvaház alapítványainak kezelését. Az intézkedés célszerűnek bizonyult. A kormányzó kanonokok higgadt, okos pénzgazdálkodása biztos pontot jelentett a mindenkori kölcsönügyletek lebonyolításánál és az egész árvaházi vagyonkomplexum védelme és megelőzése tekintetében, amire akkor is szükség volt, amikor a múlt század közepe táján a privát birtokosok pénzfelvevő szerepét a takarékpénztárak és bankok kezdték betölteni s a tőkegazdálkodásnak az a módja honosodott meg, amely ma is érvényben van. Akik az árvaházban éltek és nevelkedtek, vagy szemtanúi voltak 206
