Fábián Árpád: A 200 éves szombathelyi egyházmegye emlékkönyve (1777-1977) (Szombathely, 1977)
Meszelényi Antal: Szent Márton püspök életútja
badságot kívánt magának. Ez kellett az ifjabb Mártonnak, de annál kevésbé az idősebbiknek. Az egyik nem akarta feladni a római fórum isteneinek tartozó hódolatát, s a másik ugyanilyen szilárdan ragaszkodott Urához, Krisztusához. Itt tehát nagyobb károsodás nélkül meg kellett találni a kivezető utat. Az apának jutott eszébe a megoldási lehetőség, mégpedig egyik intézkedése kapcsán. Felújította ugyanis Alexander Severus (222—235) és Marcus Aurelius Probus (276—282) császárok ama törvényerejű rendeletét, amelynek értelmében a veteránok fiai 15. életévük betöltése után kötelesek állami hivatalviselést vállalni, vagy pedig katonai szolgálatot teljesíteni. Aki ezt elmulasztja, annak atyja elveszíti nemcsak birtok javadalmát, hanem még külön büntetést is von magára.14 Ez jó mentőhorgonynak kínálkozott, hogy megmentsék fiukat, s egyben letérítsék szerintük meggondolatlan útjáról. Így hát besoroztatták katonának, mégpedig a lovassághoz, mert az apa is lovastiszt volt. Ennek tulajdonítható, hogy a viharfelhő elvonult a fejük felett, mert azt egyikük sem akarta, hogy miatta a másiknak bármiféle baja történjék. Ettől a mi regrutánk cseppet sem tartott, mert bizalma rendületlen volt Urában, Istenében. Egyes életírói, főként Sulpicius és akik belőle merítettek, miként Lecoy, Dumesnil és mások, szeretik dramatizálni katonai besorozását. Ügy adják elő, mintha apja jelentette volna fel, hogy vonakodik a katonaságtól. Emiatt történt volna, hogy elfogták, vasra verték és így vitték volna a katonai szolgálatra.15 Ilyesmitől annál kevésbé kellett őt félteni, mert a kötelességteljesítésre maga adott jó példát. Szülei jobban szerették, semhogy megszégyenítsék és ezáltal magukat rossz hírbe keverjék. Az elfogulatlan valóság az, hogy önként vonult be csapatához, mely Galliába szólította, Amiens városába. Szüleivel pedig az történt, hogy a legnagyobb valószínűség szerint Ticinumot nem bírták megszokni, s így visszatértek korábbi kedvelt városukba: Sabariába. Az akkori és római birodalmi katonai szolgálat többféle szakaszokon ment át. Maga az újoncidő még nem jelentett hivatásos katonáskodást, hanem csak előkészületet arra. Az utóbbi a mi vitézünkkel kb. húszéves korában, 336 körül következett be. Ha már sorsa erre a posztra állította, becsülettel állta meg helyét. Anélkül, hogy katonai önbecsüléséből bármit engedett volna, nyájas, figyelmes, szolgálatkész volt, vagyis bajtárs a legnemesebb értelemben. Mint lovaskatona tarthatott magának egy hátaslovat s egyben lehetett „csicskása” is, aki kísérgette őrjáratain. Jó gazdája volt az egyiknek és nem kínozta a másikat. A pogány hadfiaknál divatos nyers kiszólásokat szívvel-lélekkel kerülte. Amiens-i szolgálata idején történt vele az egyik körútja alkalmával az alábbi közismert és bájos eset. Kemény, fagyasztó téli időben ügetett hazafelé, amikor a város kapuja előtt találkozott fagytól összegémberedett, ruhátlan koldussal, összekulcsolt kézzel fordult feléje és kérte, hogy mentse meg a fagyhaláltól. Nem gondolkodott sokat, hanem kivonta kardját hüvelyéből, kettészelte köpenyét, s az egyik felét a koldus vállára borította, a másikat pedig saját magára vetette. A krisztusi szeretet bírta rá, hogy megfelezze sajátját szegény és ruhátlan felebarátjával. Legenda-e, avagy valóság, de akár egyik, akár a másik, nagyon tanulságos! Mert a közhit szerint, Mártonnak a következő éjszakai álmában az osztott köpeny másában, angyalaitól övezve megjelent az Üdvözítő és e szavakat intézte hozzája: hitjelölt öltöztetett engem e ruhába.10 100
