Fábián Árpád: A 200 éves szombathelyi egyházmegye emlékkönyve (1777-1977) (Szombathely, 1977)
Kovács József: A veleméri Szentháromság-templom (Történelem, ikonográfia, ikonológia)
Szent Kristóf-kép kopott maradványa amint a folyón át akarja vinni, majdnemhogy összeroskad; a gyermek ugyanis Krisztus volt, a világ Megváltója, aki őt jó elhatározásáért megjelenésével akarta jutalmazni. Ettől kezdve Offerusból Christophorus lesz, mivelhogy Krisztus szolgálatába ajánlotta magát (Christ-Offerus) és Krisztust hordozta (Chriszto- Phorosz). A Krisztus-hordozásnak a legendája, amelynek népszerűsítője kétségtelenül a Jacobus a Voragine által szerkesztett Legenda Aurea volt — új ösztönzést adott mind a művészeknek, akik ezentúl még nagyobb előszeretettel alkotnak Szent Kristóf-képeket, mind pedig a népképzeletnek, amely az újabb képek szemléletessége nyomán különös hatékonysággal, szinte mágikus erővel felruházottnak véli ezeket a képeket. Mindezek ellenére a Krisztus-hordozás legendája előtt és után készült Szent Kristóf-képekben van egy közös vonás: az azonos jelentéstartalom, ami azáltal, hogy a későbbi alkotásokban konkrétabb következtetésekben oldódik fel, csak még jobban kihangsúlyozódik. A Szent Kristóf-képből ugyanis — legalábbis a középkorban — művészeik azt akarták kiolvasni, hogy a keresztény embernek — vagy konkrétabb alkalmazásban —, a templomba lépőnek, az Egyházban élőnek Krisztust kell szívében hordoznia. Az ilyen tartalomadásnak, — amelynek irodalmi változatai is vannak, — jól megfelelt az a gyakorlat, hogy Kristófot óriásnak ábrázolták, így mindenkinek azonnal szemébe tűnhetett alakja és mindenkinek nyomatékosabban értelmébe vésődhetett a hozzá fűzött tanítás. A továbbiakban már nem a legenda jelenete volt a fontos, hanem a benne rejlő tanítás. A keresztény tanítás szerint pedig, 522
