Fábián Árpád: A 200 éves szombathelyi egyházmegye emlékkönyve (1777-1977) (Szombathely, 1977)
Szigeti Kilián: A szombathelyi egyházmegye egyházi zenéjének története
A Szombathelyi Székesegyház zenei élete 1900 után AZ EGYHÁZZENEI MEGÜJULÁS Kaspar Ett (1788—1847) Allegri Miserere-j éneik 1816. nagypéntekjén Münchenben való előadásával az egyházi zenének széleskörű megújulását indította el. A mozgalomnak lelkes támogatója volt a bajor király, I. Lajos, középpontja pedig a festői fekvésű Duna-menti város, Regensburg. Sailer, a finomlelkű regensburgi püspök ugyancsak szívügyének tekintette az egyházzene reformját. Annak irányításával megbízta buzgó papját, Kari Proske-t (1794— 1861), akit I. Lajos király kanonoki stallummal javadalmazott, hogy gondtalanul szentelhesse magát az egyházzene ügyének. Proske meg is felelt a várakozásnak. Tizennégy hónapon át kutatta Rómában a klasszikus polifónia mestereinek kompozícióit. Több mint 1200 kódexet ill. nyomtatott kótáskönyvet gyűjtött össze 36 ezret meghaladó 15—16. századi kórusművel.99 A reform megszervezésére és eredményeinek fennmaradása érdekében Franz Xav. Witt (1834—1888) 1868-ban megalapította a német Cecília-Egyesületet, amelyet 1870-ben a Szentszék jóváhagyott és megerősített. Az egyesület a gregorián koralisnak, a régi és új polifon éneknek, az egyházi népének, az orgonálásnak és hangszeres egyházi zenének egyházias szellemben való megújítását tűzte ki óéiul.Ennek elérésére alkalmas zenészek kiképzésére Franz Xav. Haberl (1840—1910) Regensburgban létrehozta a ma is virágzó egyházzenei iskolát. A szent lelkesedéstől fűtött, fáradhatatlan és jószándékú gárdának csak egy hiánya volt: nem akadt köztük művészi ihlettel megáldott zeneszerző. Proske és Haberl kitűnő zenetudósok voltak. Witt nagyszerű szervező, de egyik sem tudta az új egyházi zenét megfelelő művészi alkotásokkal gazdagítani. A mozgalom viszonylag legtehetségesebb zeneszerzőinek tekinthetők: Miahael Haller (1840—1915), Ignaz Mitterer (1850—1924), Peter Griesbacher (1864—1933), valamint a sziléziai iskola képviselője, Max Fiike (1855—1911), s az elsassiak közül Franz Xav. Mathias (1871—1939). Mellettük a kisebb képességű mesterek egész raja dolgozott, az ún. „er’’-végű szerzők, akik egyházzenei termékeikkel elárasztották a kórusokat.100 Mindezen gyenge pontok ellenére szent tisztelettel kell megállnunk a cecíliás mozgalom élharcosai előtt. A reneszánsz és barokk kor óta nem volt ennyire egyházias szellemű zenészgárda, amely ilyen fokozott mértékben szívügyének tekintette volna az eszményi egyházi zene felvirágoztatását. Volt is a mozgalomnak számos üdvös eredménye. Mindenek előtt háttérbe szorította a túlzott szimfonikus, hangszeres egyházzenét, és helyébe a vokális vagy orgonával kísért új stílust állította. A fizetett, alapítványi zenészekkel szemben, önkéntes, lelkesedésből dolgozó, Isten dicsőségére éneklő kórusokat teremtett. Az addigi kislétszámú, kamarákórus-szerű együttesekkel szemben messzemenően kibővítették az énekkarok taglétszámát. A kórusok karnagyai — legalább is a fontosabb templomokban — ismét a papság soraiból kerültek ki, mint valamikor az szokás volt. Előtérbe kerültek a pap-zenészek, ákik a templomi zenét a liturgia szelleméhez visszavezették. 271
