Dobri Mária (szerk.): Szily János Szombathely első püspöke 1799-1999 Emlékkönyv (Szombathely, 1999)

Hoós Ildikó: Szily János irodalompártolása

gyarországban című munkájának magyarra fordítását, amely gróf Széchenyi Ferenc támogatásával látott napvilágot.

Ő egészen más környezetből jutott el a rokokó világába, mint az elegáns jezsuita, Faludi Ferenc. A nemesi származás talán csak arra volt jó, hogy még fájóbb legyen szegénysége, amely egész életében elkísérte. Valójában nagyon keveset tudunk róla. Mészáros mesterséget tanult, majd húsz évet szolgált. Hol született? Rejtély. Haláláról sem maradt feljegyzés. A legmellőzöttebb magyar írók közé tartozik.

Mikor Szombathely püspökéhez megírta kérelmét, egy „munkátskájának’’kinyomtatásáért adós volt még. „Hazánknak fényes karjaiban ülők közt” köszönti Szily Jánost, „vele született kegyessége” miatt bátorkodik segítséget kérni tóle. „Zanathy perceptor úr által kezemhez nyerhetem. ” Ezt az írást országos nyilvánosság előtt még nem publikálták.

Kónyi legnagyobb sikert arató könyve mintegy négyszáz anekdotát tartalmazó gyűjtemény: „Mindenkor nevetőDemokritus.” Bőségesen találhatók ebben vélhetően élőnyelvi fordulatok, sőt merít a szókincs vaskosabb rétegeiből is. Történetei felidézik, hogyan lehetett jókedvű a XVIII. század végi világ, főleg a kopár kaszárnyák és a poros mezővárosok világa.

Tény, hogy a századközép után kibontakozó és megerősödő nemesi irodalom az ő működése révén kerül kapcsolatba a későbarokk populáris szórakoztató irodalmisággal. Nem véletlen, hogy a kor kalendáriumainak egyik állandó forrása maradt a Demokritus.

Életműve csaknem húszkötetes. Ez jelezheti, hogy kaphatott megbízásokat: a maga pénzén ugyanis aligha tudott volna annyi kötetet megjelentetni. Sem az MTA kézirattárában, sem az Országos Széchenyi Könyvtár levéltárában nem található adat arra, hogy Szombathelyről választ kapott volna. Ha a püspök elküldte a kért forintokat, mégis egy olyan írót támogatott, akinek olvasmányai a kor legműveltebb embereinek is díszére válhattak volna. Fordításai között olyan nevek szerepelnek, akikért Báróczy Sándor és Kazinczy Ferenc is lelkesedett: Madame Alnoy, Haller, Gessner, Marmontel.

„Nem középszerű tehetsége teszi megemlítendővé a magyar irodalom történetében, hanem buzgósága, kifogyhatatlan munkássága, feláldozott éjszakái” — állítja „az irodalomtörténet-írás atyja” 1853-54-es egyetemi előadásain.27 A szövegkörnyezetben az előszó lelkesültségével beszél a századvég íróinak közös törekvéseiről - hangjából kiszűrve a tudóskodó szempontokat, csak a korhangulat visszaadására koncentrálva: „Sok tekintetben szép kor volt ez, uraim, ez az újjászületés a magyar irodalomban! Midőn e lovagi ifjak az udvarnál, e főurak kastélyaikban, annyi nemes egyszerű kúriáján, a szegény szerzetesek celláikban, e főurak kastélyaikban, Kónyi János »a nemes hazának együgyű hadiszolgája« őrszobájában, egy messzeható eszme apostolaiként jutalom, sőt díj igénye nélkül is, de fényes nemzeti jövőnek reményével kebleikben kezet fogva dolgoztak az irodalom megújításában! Érdemök a tehetség és míveltség külön arányai szerint igen különböző, de céljokat tekintve egyforma...”

106