Dobri Mária (szerk.): Szily János Szombathely első püspöke 1799-1999 Emlékkönyv (Szombathely, 1999)

Hoós Ildikó: Szily János irodalompártolása

„ Kemény kősziklák kietlen kebelében Járatlan barlangok elrejtett mély ölében,

A zordon erdők közt találtam kedvemet,

És lelkem — kihűltig itt töltöm életemet. ”

(Remete)

Ő a világban élő keresztényekhez szól. Boldog, aki a világi bölcsességet a mennyeivel össze tudja békíteni — írja a Szent ember című művében. Verseinek gyakori ihletforrása a természetben való gyönyörködés, a séták, „királyi mulatságok” jóleső érzése, a hajnal, az erdő - vagy szinte egy álombéli balettba varázsolja át egy virágos - és zöldségeskert „tündérkertjét”.

„A rózsa még most öltözik Fitogtatja kebelét,

Festőfüvei még kendőzik,

Csinosgatja levelét. ”

(Tündérkert)

Ez a tüneményesen könnyed rokokó báj, játsziság. A zeneien dallamos verssorok gyöngyként peregnek, nem érződik mesterkéltség. Tiszta derű árad. Még a mitológiai vonatkozások is keresetlenek, természetesen épülnek be verseinek szerkezetébe. A rokokó szelleme és formái az ő poézisével jelennek meg a magyar költészetben. Moralistaként (előszavai egyértelműen tanúsítják) a köz érdekében tevékenykedik, a nemzet iránti felelősség vezeti tollát, költőként viszont önmaga örömére ír: egyik versének „én”-je azokról beszél, „Versírásban kik boldogok”15, s azt a kitételt nyilván őrá kell értenünk.

Az irodalmi népiesség előfutárának is tekinthető. Útravaló című verse talán egyik legjellemzőbb példája a népies szóhasználatnak. Megírására az irodalmi hagyomány szerint egy rendből kilépett szerzetestársa inspirálta. A megfogalmazott életérzés humorba ágyazva jelenik meg:

„Ne mar as szűk, elmehet.

Amint tetszik, úgy vehet

A faképtül végbúcsút,

Előtte az országút!”

(Útravaló)

Poézisének legfőbb ihletője a vallás volt.

Megrázó erejű A feszülethez c. siralom, ami a keresztény ember számára a nagyböjti idő szép éneke ma is. A középkori planctusok fájdalma finoman ívelt dallammal szólal meg.

100