Reginier, Adolph: Szent Márton élete (Szombathely, 1944)

Harmadik fejezet: A lugugéi szerzetes

megelégedtek a vidéken található barlangokkal. Mindegyik külön lakott, csak meghatározott időkben jöttek össze közös áhitatgyakorlatokra az oratóriumba, mely természets'zerűen a telep középpontján volt.

A szerzetesek ekkor még élesen különváltak a papságtól és legtöbben világiak is maradtak egész életükben. Ha föl is ajánlották nekik a szent rendek fölvételét, elhárították maguktól, mert alázatosságukban érdemetleneknek tartották magukat erre a méltóságra. Volt alkalmunk ilyen példát látni Szent Márton életében és nemsokára még különbet is látunk, mikor majd nem akarja elfogadni a püspökséget és csak a kényszerítésnek enged. Az Egyház azonban közérdekű okokból megkívánta, hogy legalább a főnök diakónus vagy áldozópap legyen. Hihetőleg ez történt Szent Márton esetében is, ámbár feltűnő, hogy életírója egy szót sem említ erről a fontos körülményről. De ez a hallgatás is csak annak bizonyítéka, hogy Sulpicius Severus elsősorban Márton életszentségére akar fényt deríteni, azért hoz fel olyan példákat, mint amilyen volt az, hogy a diakonatus elől kitért; olyan tények felett ellenben, amik az ő szemében puszta történeti adatok, egyszerűen napirendre tér. Ha hitelt adhatunk az előbb említett kéziratnak, mely állítólag régi hagyomány letéteményese, Mártont csak most szentelték diakónussá. A dolog elég valószínűnek is látszik, és igazán rávall a szerénységére.

6

81