Reginier, Adolph: Szent Márton élete (Szombathely, 1944)

Hetedik fejezet: Szent Márton halála

gyanánt maguknak követelték a szent főpap holttestét, mert hogy aZ őket illeti.

— Minálunk volt szerzetes és apát, méltányos, hogy mi kapjuk meg. Püspöksége alatt ti úgyis élveztétek társaságát, megerősödtetek kegyelmi tényei által és legfőképen tanúi voltatok csodatetteinek. Elégedjetek meg ennyivel és engedjétek át nekünk legalább a holttestét.

De a toursiak sem hagyták magukat és így érveltek:

— Mi? Ti azt mondjátok, hogy érjük be csodáival, amelyeket köztünk művelt? Hát elfelejtettétek, hogy nálatok több csodát tett, mint nálunk? Hogy egyebet ne említsünk, nálatok két halottat támasztott fel, nálunk csak egyet. Hiszen ő maga is szokta mondani, hogy míg nem volt püspök, nagyobb csodaerővel bírt, mint utána. Méltányos tehát, hogy amit nálunk életében nem tett meg, azt halála után pótolja. Egyébként Isten vette el tőletek, Isten adta nekünk. Régi bevett szokás, hogy a püspököt saját székvárosában kell eltemetni, — tehát az Isten is úgy akarja. Hogy kolostorotok, amelyet alapított, régibb mint a mienk? Lehet, de a milánói magányban még régebben tartózkodott, mint nálatok.

Addig vitatkoztak, míg rájuk esteledett. Gondosan lezárták a helyiséget, amelyben a halott feküdt és mind a két párt őröket állított az ajtó elé. Egyszerre csak híre futott, hogy a poitiersiek

192