Reginier, Adolph: Szent Márton élete (Szombathely, 1944)

Hatodik fejezet: A császári udvarban

után nemkatolikus írók is igazságot szolgáltatnak, még aZ inkvizíció korában is az itt-ott előfordult sajnálatos túlkapásokat olyan hatalmak követték el, amelyeknek az Egyházhoz semmi közük. Ha pedig egyházi emberek ragadtatták magukat ilyen hibákra, azok nem is kerülték el a megérdemelt megrovást. Elég a hírhedt Torquemadára utalnunk. Az inkvizíció, melyet a pápa egyes világi hatóságok kérésére és közreműködésével állított föl, világiakból es papokból álló vegyes törvényszék volt. Az egyházi emberek csak a vétkesség tényét állapították meg, magában az ítélethozatalban nem vettek részt. Az ítélethozatal kizárólag a világi tagok hatáskörébe tartozott, akik maguk bíráskodtak s akik, mint a világi hatóság képviselői, végre is hajtották a büntetést. Fájdalom, a politikai érdekek és az emberi szenvedélyek gyakran elrontották magát az intézményt, amely elvileg és céljában jó volt. De azt is mindenki tudja, hogy éppen a pápák emelték föl tiltakozásukat az előfordult visszaélések ellen és határozottan szembehelyezkedtek velük. Mindenesetre sajnálatos dolog, hogy akadtak a történelemben Ithacusok és Maximusok. De azt senkisem vetheti szemére az Egyháznak, hogy Szent Márton szellemétől eltért vagy példáját valaha helytelenítette volna.

Szent Márton, aki ilyen bölcsen a messze jövőbe nézett, nem tévesztette szem elől a jelent sem. Mikor összeköttetést keresett a hatalmasokkal,

182