Reginier, Adolph: Szent Márton élete (Szombathely, 1944)

Hatodik fejezet: A császári udvarban

nászúkat. Erre még bátrabbak lettek és úgy felbőszítették a császárt, hogy Márton majdnem a priscillianiták sorsára jutott.

A császár nagyon kellemetlenül érezte magát a két párt ütközőjében. Ellenük sem akart tenni, de lerázni sem tudta őket, azért más megoldást keresett. Legegyszerűbb volna összebékíteni őket. El is határozta, hogy megcsinálja minden áron. Magához hivatta tehát a toursi püspököt, négyszemközt tárgyalást kezdett vele és jóindulatának meg barátságának minden jelével elhalmozta. Szép szóval, rábeszéléssel kérte, végigment a legutóbbi események egész sorozatán és azokból bizonyítgatta neki, hogy az eretnekek bűnösök voltak, és szabályszerű ítélettel marasztalták el őket; hogy Ithacusnak és társainak eljárása nem eshetik kifogás alá, mert a püspöki értekezlet helybenhagyta; hogy nincs értelme annak, miért áll Theognistus pártjára, akinek akadékoskodása különben is személyeskedésre vezetendő vissza.

Márton azonban mindezt ép úgy nem vette szósZerínt, mint maga a császár. Neki megvolt a véleménye, a felsorolt okoskodások nem tartalmaztak új bizonyítékot és nem voltak meggyőzők, azért elhatározásában nem is tudták megingatni.

Akik korlátlan nyers erővel rendelkeznek, azok egy hasonlóan anyagi ellenerőt föl sem vesznek. De ha erkölcsi erő helyezkedik velük szembe, az kihozza őket a sodrukból. Maximus is ingerült

175