Reginier, Adolph: Szent Márton élete (Szombathely, 1944)

Negyedik fejezet: A toursi püspök

A falvak megtérítése óriási feladatot jelentett. Egy ember, és ezt nyomatékosan kell hangsúlyoznunk, ha még akkora lángész, ha csupa tűz és buzgóság is, egymagában nem képes megoldani, ha Isten különös kegyelme nem segíti. Márton így fogta fel a dolgot. Valamikor azt mondotta: „Krisztus katonája vagyok". És valóban kora ifjúságától katonás volt; bátor, jóllehet mindig szerény és lankadatlan kitartással folytatta küzdelmes életét mindhalálig.

Mikor elhatározta, hogy elvonul csendes marmoutíeri magányába, lelkében bizonyára megrajzolta magának azt a szegényes cellát, melyben majd kedves órákat tölt és élvezi Isten barátságát, aki sohasem hűtlen hozzánk és mindig viszonozza szeretetünket. Talán elvonult lelki szeme előtt a testvérek hosszú sora is, akik követni fogják a magányba, ott megszentelődnek és vele együtt dolgoznak mások megszentelésén. Képzelete meg-megpihent az alapítandó kolostorokon, melyeket a marmoutieri anyaház szárnyai alatt mindenfelé alapít s amelyek folytatják nagy művét. Lelki szemei előtt feltárultak a századok és azok folyamán a szerzetesek légiója. Mind az ő fiai. Gyarló emberek, akiknek azonban az a hivatásuk, hogy az Egyház előőrsei legyenek, az ő nevében Nyugaton felvegyék a küzdelmet a barbárság áradatával s az egész társadalmat átalakítsák Krisztus képére.

7

97