A Szombathelyi Egyházmegye Hivatalos Közleményei 1973 (Szombathely, 1974)
7 győződésem szerinti igazságot, kizárva az evangélium szellemével ellenkező eszközöket. Erről így tanít a zsinat: „A tanítvány súlyos kötelessége Krisztussal az ő Mesterével szemben, hogy a Tőle kapott igazságot egyre teljesebben megismerje, hűségesen hirdesse s hathatósan védelmezze, kizárva az evangélium szellemével ellentétes eszközök használatát. Ugyanakkor Krisztus szeretete sürgeti, hogy a hitre vonatkozólag tévedésben vagy tudatlanságban levő embertársaival szemben szeretettel, okosan, türelemmel bánjék”. (II. 14.) 3. Az egyes konkrét esetekben magának a katolikus házastársnak kell a keresztény nagykorúság felelősségével eldöntenie a saját lelkiismeretében azt, hogy ezeknek a felsorolt és más tényezőknek, szempontoknak egyike vagy másika tényleg úgy jelentkezik-e a házaséletükben. hogy ezek miatt ő a vállalt kötelezettségeit nem tudja teljesíteni. Ennél a lelkiismereti döntésnél azonban mindennek abból az alapelvből kell kiindulni, amit all. Vatikáni Zsinat tanít A keresztény híveknek lelkiismeretük alakitásanal gondosan figyelembe kell venniök az Egyház szent és biztos tanítását”. (Vallásszabads. II. 14.). Az egyház feladata ugyanis, hogy híveit eligazítsa a lelkir ismereti kötelességeiket illetően. Amikor tehát azt mondjuk, hogy konkrét esetekben a katolikus házastárs lelkiismeretében dönti el, hogy mit tud tenni a vállalt kötelezettsége teljesítéséért, akkor ez nem azt jelenti, hogy kizárólag о maga állapítja meg a teendőit függetlenül minden objektív normától, azaz a kinyilatkoztatástól és az egyház tanításától, hanem azt jelenti. hogy a kinyilatkoztatás és az egyház tanítását magáévá téve hozza meg lelkiismereti döntését. Ugyanígy értendő a MM e kifejezése is: „pro viribus”. Tehát a katolikus házastárs nem elégedhetik meg sohasem egy olyan magatartással, amely végül is kötelezettségét semmivé tenné. Mert ha bizonyos konkrét esetekben kötelezettségét esetleg nem is tudja teljesíteni, a kötelezettség mégis megmarad és arra figyelmezteti, hogy a jövőben tegyen meg minden tőle telhetőt. Tehát semmi esetre sem szabad követni azt az alternatívát, hogy vagy mindent, vagy semmit. Viszont áll az az erkölcsi alapigazság is, hogy „ad impossibile nemo tenetur”. A lelkipásztorok a tanácsadásban sive in foro interno, sive in foro externo induljanak ki a katolikus erkölcstannak abból a tanításából, hogy az ilyen nagy értékkel (— a gyermek katolikus keresztelése és nevelése —) kapcsolatos világos és biztos kötelesség terén az embernek sohasem szabad csupán negatív álláspontot elfoglalnia: az ilyen kötelezettség mindig megkíván az embertől pozitív tevékenységet a teljesítés érdekében, azaz mindig meg kell tenni mindazt, amit az ember meg tud tenni. A lelkipásztori tanácsadásban legyen elirányító az is, amit a katolikus erkölcstan a több kötelezettség összeütközéséről tanít. A MM. 14. szakasza a vegyesházasságokban élők lelkipásztori gondozására ad útmutatást. Felhívja a lelkipásztorok figyelmét, hogy főleg a családi élet egységének ápolásában kívánatos kapcsolatokat fenntartani a más vallási közösségek lelkészeivel. „Segítsék a házasfeleket, hogy ápolják a házastársi és családi élet egységét, aminek az alapja — ha mindketten keresztények —• maga a keresztség szentsége. Ezért kívánatos hogy a lelkipásztorok a más vallású közösségek lelkészeivel vegyenek fel kapcsolatot, amelyet őszinte, becsületesség és bölcs bizalom hasson át”.
