A Szombathelyi Egyházmegye Hivatalos Közleményei 1973 (Szombathely, 1974)

akarja, hogy egyedül járjuk életünk útját, hanem összegyűjt bennünket Egyházába. Az Egyházban segít bennünk mindazok j ószánd ákú törekvése, akik a keresztság által Krisztussal eggyé lettek. Krisztus rendelése szerint ez a közösség a szentmiseáldozatban újra és újra megünnepli Krisztus halálának és feltámadásának emlékezetét. Ebben az áldozatban kifejeződik, hogy egységben vagyunk egymással és Krisztussal. Krisztus parancsának és a tőle kapott hatalomnak a birtokában ez a közösség szentségi formában megjeleníti Öt, amint értünk föláldozza magát. A szentmiseáldozat elsődlegesen Krisztus saját áldozata, ezenkívül az Egyház áldozata és végül a saját áldozatuk. Krisztus áldozatát ajánljuk fel az Atyának, és mindezt az Egyház közösségében tesszük. Ehhez hozzákapcsoljuk a saját áldozatunkat. A szentmise által az élő Ürral egyesülünk. Élő kapcsolatba lépünk Jézus emberségével és ezen keresztül teljesen Krisztussal, tehát az Istenniel. Az Isten van szívünkben, még ha a legutolsók is vagyunk a bűnösök között. Ezáltal benne élünk, mozgunk és vagyunk Szent Pál szavai szerint (Apcs. 17, 28.).

A keresztáldozat megújítására azért van szükségünk, mert gyarló, esendő emberek vagyunk, és mindennap rászorolunk arra, hogy Krisztus megváltó áldozatának ereje belénk hatoljon, hogy a bennünk működő isteni kegyelmet felszítsa bennünk. Erőt. ad a szentmise arra, hogy váltsuk valóra életünkben azt, amire a szentmisében emlékezünk. A szentmise tehát nemcsak az utolsó vacsora megismétlődése, hanem a kereszt megváltói áldozatának megjelenítése is. A keresztáldozat egyszeri történését minden mise szüntelenül jelenvalóvá teszi a földkerekség minden pontján, és az Isten végtelen szeretete mindannyiszor kiárad az emberekre. így a szentmise jiele a feltámadásnak, mert az örökké élő Ür az, aki jelen van benne, jele a megváltásnak, mert jelenné teszi a keresztáldozatot, amely elsődlegesen a megvált,ás eseménye, jele a kegyelemnek, mert az áldozásban Krisztus testével egyesít és az Atyához vezet vissza bennünket.

A nagyböjti szent időben hálásan emlékezzünk Krisztus megváltó tettére. Újra és újra átgondoljuk, mit tett értünk az Isten nagy szeretetében. Válaszunk nem leihet más, mint ennek a nagy ajándéknak az elfogadása. Vállaljuk Krisztus életét, az Ö útján haladjunk az örök haza felé. Szent Pál apostol szavai adjanak buzdítást ehhez: „Ne felejtsd, hogy Jézus Krisztus, Dávid sarja feltámadt a halálból, ahogy evangéliumom hirdeti... Igaz kijelentés ez: ha meghalunk vele, majd élünk is vele, ha tűrünk vele, majd uralkodni is fogunk vele” (2 Tim 2, 8; 11—12.). Amen.

Kérem Tisztelendő Testvéreimet, nagyböjti szózatomat olvassák fel nagyböjt I. vasárnapján a híveknek is.

266/1973. sz.

Tonzura, kisebb rendek, alszerpapság, szerpapság új rendje.

Szentséges Atyánk, VI. Pál Pápa MINISTERIA QUAEDAM kezdetű motu propriójával következőképpen rendelkezett:

I. A tonzurát többé warn szolgáltatják ki, a szerpapság felvételével lesz klerikussá a papnövendék.

II. A kisebb rendeket ezentúl „szolgálatoknak” (ministeria) nevezzük.

III. A „szolgálataikat” rá lőhet bízni a laikusokra, nemcsak a papi rendbe készülőkre.

IV. A latin egyházban — a mad körülményekhez alkalmazkodva — két „szolgálat” van: a lektorátus és az akolitátus. Azokat a feladatokat, amelyeket eddig az alszerpap látott el, ezután a lektor és akolitus végzi. Az alszerpapság nagyobb rendje tehát a továbbiakban nincs meg a latin egyházban. Az akolitus azonban hívható alszerpapnak is egyes helyeken, ha így látja jónak a Püspöki Konferencia.

V. A lektor elsőrendű feladata az, hogy a liturgikus közösségben felolvassa Isten igéjét. Tehát a szentmisében és más liturgikus cselekményeknél olvassa a szentírási részieteket (az evangélium kivételével), — ha nincs zsoltárvezető, az olvasmányok között recitálja a zsoltárokat, — az egyetemes könyörgések szándékait mondja, — vezeti az éneket, — irányítja a hivő nép részvételét, — a híveiknek eligazítást ad a szentségek méltó felvételére. Szükség esetén más híveket is felkészíthet alkalmi szentírás-olvrsásra. Elmélkedjék sokat a szentírási szövegekről, hogy minél megfelelőbben és tökéletesebben tudja ellátni feladatát.

A lektor — vállalt tisztségének tudatában — törekedjék arra, vegyen ehhez igénybe megfelelő segédeszközöket ás, hogy napról napra mind szívesebben és jobban átérezze, megismerje a szentírást, legyen így mind tökéletesebb tanítványa az Ürnak. (V. ö. Const, de S. Liturgia 24.).

VI. Az akolitus feladata, hogy a szerpapnak segítsen, és az áldozópapnak szolgálatára legyen. Feladata tehát, hogy az oltárszolgálatot ellássa, segítsen a liturgikus cselekményekben, főképpen a szentmise bemutatásában. Az ő feladata rendkívüli esetben áldoztatni, ha hiányoznak a 845. kánonban említett kiszolgáltatok, vagy ha akadályozza őket betegség, idős kor vagy más lelkipásztori munka, vagy pedig ha oly nagy az áldozni kívánó hívek száma, hogy így a szentmise rugyon elhúzódnék. Ilyen rendkívüli esetben azzal is meg lehet bízni az akoli tust, hogy a Legméltóságosabb Ol táris zeni séget a híveknek imádásra kihelyezze, majd visszahelyezze, csak áldást nem adhat. Szükség esetén más hívőt is felkészíthet, hogy segítsenek alkalmilag a papnak vagy a szerpapnak a liturgikus cselekményekben, vigyék a misekönyvet, keresztet, gyertyát. Feladatát akkor látja el mind méltóbban, ha napról napra buzgón vesz részt a szentmisén, szentáldozáshoz járul, elmerül a szentmise ismeretében.

Az akolitus egész különös módon vállalja az oltár szolgálatát. Tanulmányozza mindazt, ami a nyilvános istentisztelethez tartozik, törekedjék ennek belső, lelki értelmét felfogni, ajánlja fel magát mindennap Istennek, legyen példakép mindenkinek a templomban méltó és tiszteletteljes viselkedésével, így őszinte szeretettel karolja fel Krisztus Titokzatos Testét, vagyis Isten népét, főleg a gyengéket és betegeket.- 15 -