A Szombathelyi Egyházmegye Hivatalos Közleményei 1966 (Szombathely, 1967)
A Szombathelyi Egyházmegye Hivatalos Közleményei 1966. VI. 1902/1966. szám. Főpásztori szózat karácsonyra. Tisztelendő Testvérek! Krisztusban Kedves Híveim! Az adventi vágyak roratés útjain elérkeztünk Betlehembe. Bármennyire is fenséges, szép az Isten egyszülött Fiának megtestesülése és születése, a fény, a szépség mellett szükséges ráébrednünk, hogy ezek életünkben maradjanak meg. Ez a célja az egész egyházi évnek. Ez a liturgikus reformnak is minden törekvése. Áldott emlékű XXIII. János pápa ezért kívánta azt, hogy az Egyetemes II. Vatikáni Zsinat a liturgikus reform tárgyalásával kezdje munkáját: Krisztus éljen minden keresztény hívőben! Ez a vágy, imádság és munkára indító lélek él bennem is. Ezzel akarok közietek lenni mindenkor, de karácsony éjszakáján különösen, amikor minden Paptestvéremnek és Hívemnek kegyelemteljes szent karácsonyt kívánok. Krisztus legyen a legdrágább és mindenek fölötti karácsonyi ajándékunk. Krisztus, Aki magát adja nekünk. Sokszor elgondolkozom azon a fájdalmas jelenségen, hogy karácsonynak kegyelme olyan könnyen eltűnik életünkből, miként a gyermekektől megkopasztott karácsonyfának dísze és csillogása. Szinte hasonlít életünk a hétköznapi szürkeségben a karácsonyfákról lehulló fenyőlevelekhez. Azt gondoljuk, hogy a betlehemi barlangnak csak átmeneti jellegű lakásnak kell lennie, amelyből menekülnie kell a Szentcsaládnak? Rosszul értelmezzük akkor az evangéliumot. A mi lelkünk több, mint átjáróház, ahol a karácsonyi szentáldozás után még rövid ideig él bennünk Krisztus és utána minden elmúlik. Nem látjuk a karácsonyi gyertyák csillogását, a díszek fényét, az ajándékozás hevülete legyengül. Az nem baj, ha karácsonyfát díszétől megfosztják a gyerekek, ha leolvadt gyertya csonk ok emlékeztetnek arra, hogy itt valamikor csillogás volt. Azonban ezek csak külső jelek, amelyeknek reális isteni valóságokra kell bennünket emlékeztetni. Arra a világosságra, amely az evangéliumban gyullad ki, arra a fényre, amelytől tündöklő lesz a lelkünk Krisztus kegyelme által. Ezen felül arra az állandó isteni erőre és életre, az Istennel való egyesülésre, amelyet az isteni Gyermek születése biztosít számunkra. Abban az isteni Gyermekben, Aki a betlehemi barlang jászolában pihent, először lépett a világba az Anyaszentegyház. És növekedett kegyelemben, bölcsességben. Amikor pedig már szenvedéséért és kereszthaláláért a mennyei Atya feltámasztotta és dicsőségbe vitte, akkor elküldötte a Szentlélek Űristent, Aki egységbe fogta és fogja ma is mindazokat, akik benne hisznek és vezeti tovább a világban, hogy az ő fényessége sugározzák a Krisztushívők közösségéből minden emberre, a szeretet ereje fogja meg minden ember kezét, hogy egymást megbecsüljék és a boldogságot biztosítsa az embereknek. A karácsony nem csupán múló ajándékozási ünnepség. A karácsony Krisztus megtalálása. Nem a betlehemi barlangban, ami csak emlékkép, hanem az Ö titokzatos testében, az Anyaszentegyházban. Azt minden elfogulatlan és jóakaratéi embernek el kell ismernie, hogy az Egyetemes II. Vatikáni Zsinat páratlan világossággal és melegséggel fejtette ki az Anyaszentegyház benső valóságát. Különben arra helyezte a legfőbb súlyt, hogy Krisztusban való egységünket teljesen kidomborítsa. És ez az igazság, ez a valóság és ez az Egyháznak életkérdése. Vége már annak a sajnálatos felfogásnak, amelyik az Egyházat a püspökök és papok klerikális társaságának tartotta. Vezetés nélkül nincs társaság. De a vezetés nem uralkodás, hanem szolgálat! A zsinat tanítása igen erősen kihangsúlyózza a híveknek közreműködését az Egyház életében és munkájában. Mindenkinek a maga helyén kell teljesítenie a kötelességét. Ébredjen azonban tudatára minden hívő, hogy az idők szava, amely az Isten szava, nemcsak egy kis jámborságot követel tőlünk, hanem az Egyház munkájában való aktív részvételt. A Zsinat hangsúlyozottan mondta, hogy minden egyes egyházközség tulajdonképpen magát az Egyházat képviseli és fejezi ki. És minden lelkipásztornak a zsinat parancsára szent kötelessége a híveit egybetartani, jogaikat tisztelni és munkáikat hálás köszönettel igénybe venni. Nem lehet arról szó, hogy az egyházközségi életben mellőzzük őket. Az Egyetemes II. Vatikáni — 21 —
