A Szombathelyi Egyházmegye Hivatalos Közleményei 1966 (Szombathely, 1967)

A Szombathelyi Egyházmegye Hivatalos Közleményei 1966. VI. 1902/1966. szám. Főpásztori szózat karácsonyra. Tisztelendő Testvérek! Krisztusban Kedves Híveim! Az adventi vágyak roratés útjain elérkez­tünk Betlehembe. Bármennyire is fenséges, szép az Isten egyszülött Fiának megtestesülése és szü­letése, a fény, a szépség mellett szükséges ráéb­rednünk, hogy ezek életünkben maradjanak meg. Ez a célja az egész egyházi évnek. Ez a liturgi­kus reformnak is minden törekvése. Áldott em­lékű XXIII. János pápa ezért kívánta azt, hogy az Egyetemes II. Vatikáni Zsinat a liturgikus re­form tárgyalásával kezdje munkáját: Krisztus él­jen minden keresztény hívőben! Ez a vágy, imádság és munkára indító lélek él bennem is. Ezzel akarok közietek lenni min­denkor, de karácsony éjszakáján különösen, ami­kor minden Paptestvéremnek és Hívemnek ke­gyelemteljes szent karácsonyt kívánok. Krisztus legyen a legdrágább és mindenek fölötti karácso­nyi ajándékunk. Krisztus, Aki magát adja ne­künk. Sokszor elgondolkozom azon a fájdalmas je­lenségen, hogy karácsonynak kegyelme olyan könnyen eltűnik életünkből, miként a gyermekek­től megkopasztott karácsonyfának dísze és csillo­gása. Szinte hasonlít életünk a hétköznapi szürke­ségben a karácsonyfákról lehulló fenyőlevelekhez. Azt gondoljuk, hogy a betlehemi barlangnak csak átmeneti jellegű lakásnak kell lennie, amelyből menekülnie kell a Szentcsaládnak? Rosszul értel­mezzük akkor az evangéliumot. A mi lelkünk több, mint átjáróház, ahol a karácsonyi szentál­dozás után még rövid ideig él bennünk Krisztus és utána minden elmúlik. Nem látjuk a karácso­nyi gyertyák csillogását, a díszek fényét, az aján­dékozás hevülete legyengül. Az nem baj, ha ka­rácsonyfát díszétől megfosztják a gyerekek, ha le­olvadt gyertya csonk ok emlékeztetnek arra, hogy itt valamikor csillogás volt. Azonban ezek csak külső jelek, amelyeknek reális isteni valóságokra kell bennünket emlékeztetni. Arra a világosságra, amely az evangéliumban gyullad ki, arra a fény­re, amelytől tündöklő lesz a lelkünk Krisztus ke­gyelme által. Ezen felül arra az állandó isteni erő­re és életre, az Istennel való egyesülésre, amelyet az isteni Gyermek születése biztosít számunkra. Abban az isteni Gyermekben, Aki a betlehemi barlang jászolában pihent, először lépett a világba az Anyaszentegyház. És növekedett kegyelemben, bölcsességben. Amikor pedig már szenvedéséért és kereszthaláláért a mennyei Atya feltámasztotta és dicsőségbe vitte, akkor elküldötte a Szentlélek Űristent, Aki egységbe fogta és fogja ma is mind­azokat, akik benne hisznek és vezeti tovább a vi­lágban, hogy az ő fényessége sugározzák a Krisz­tushívők közösségéből minden emberre, a szeretet ereje fogja meg minden ember kezét, hogy egy­mást megbecsüljék és a boldogságot biztosítsa az embereknek. A karácsony nem csupán múló ajándékozási ünnepség. A karácsony Krisztus megtalálása. Nem a betlehemi barlangban, ami csak emlékkép, ha­nem az Ö titokzatos testében, az Anyaszentegy­­házban. Azt minden elfogulatlan és jóakaratéi embernek el kell ismernie, hogy az Egyetemes II. Vatikáni Zsinat páratlan világossággal és meleg­séggel fejtette ki az Anyaszentegyház benső va­lóságát. Különben arra helyezte a legfőbb súlyt, hogy Krisztusban való egységünket teljesen ki­domborítsa. És ez az igazság, ez a valóság és ez az Egyháznak életkérdése. Vége már annak a saj­nálatos felfogásnak, amelyik az Egyházat a püs­pökök és papok klerikális társaságának tartotta. Vezetés nélkül nincs társaság. De a vezetés nem uralkodás, hanem szolgálat! A zsinat tanítása igen erősen kihangsúlyózza a híveknek közreműködését az Egyház életében és munkájában. Mindenkinek a maga helyén kell teljesítenie a kötelességét. Ébredjen azonban tu­datára minden hívő, hogy az idők szava, amely az Isten szava, nemcsak egy kis jámborságot kö­vetel tőlünk, hanem az Egyház munkájában való aktív részvételt. A Zsinat hangsúlyozottan mond­ta, hogy minden egyes egyházközség tulajdonkép­pen magát az Egyházat képviseli és fejezi ki. És minden lelkipásztornak a zsinat parancsára szent kötelessége a híveit egybetartani, jogaikat tisztel­ni és munkáikat hálás köszönettel igénybe venni. Nem lehet arról szó, hogy az egyházközségi élet­ben mellőzzük őket. Az Egyetemes II. Vatikáni — 21 —

Next

/
Thumbnails
Contents